Közeledvén az áprilisi választás, maga Demszky Gábor is előállt, hogy elmagyarázza övéinek, mi minden szükséges egy sikeres kormányváltáshoz. Az SZDSZ hajdani főpolgármestere az írásában (Budapest ostroma, 168 Óra) egy páratlan pályafutást tár elénk (a sajátját), melynek bizonyos elemeit a hatalomra spekuláló ellenzék figyelmébe ajánlja.
„Az első Orbán-kormányt 2002-ben Budapest buktatta meg – emlékeztet a szerző –, 32 egyéni képviselői mandátumból a fővárosban 28-at az ellenzék szerzett, és ezzel fordította meg a Fidesznek kedvező országos választási eredményt.”
A mai ellenzéknek tehát azzal a tudattal kell politizálnia, hogy a sorsa a fővárosban dől majd el. Orbán Viktort csakis Budapesten lehet kiütni a nyeregből, sugallja a liberális hadmérnök, s egy kis történelmi emlékeztetőt is az érveihez biggyeszt: „1918 után a polgári radikálisok (…) kiszorultak a politikából és az intézményekből, (…) Károlyi forradalmának bukása után eltűntek a magyar közéletből. Ahogy a liberálisoknak nem volt helyük Horthy Magyarországán – kesereg a szerző –, úgy Kádár puhának nevezett diktatúrájának idején sem lehetett büntetlenül képviselni a szociálliberális értékeket.”
Hitelesebb lett volna a szeminárium, ha a legendás városvezető itt nem hagyja abba a történetet, és azt is megemlíti, hogy csapatának munkásságáról azóta bizarr részleteket közölt az Európai Unió csalások elleni hivatala, az OLAF. Több száz milliárdos megvesztegetési botrányról kaptunk hírt… Részletekről azonban nem tudunk, ugyanis a disznóság föltárására alakult parlamenti bizottság meghallgatására a most szenvedélyesen anekdotázó Demszky nem ment el. (Ehelyett a Hír TV-ben és a Budai Liberális Klubban panaszkodott az „Orbán-rezsimre”, illetve a Klubrádió hallgatóit tájékoztatta, hogy ő mennyire ártatlan.)
Demszkynél megállt az időkerék.