Most, hogy megadta magát a számítógépem, meg sem próbálkozom a házi babrálással, majd jön a szerelő… Hajdan, az írógépes világban az ilyesmi másképpen történt. Ha rendetlenkedett a masina, magam fogtam a javításához. (Hol sikerült a műtét, hol nem, mindenesetre garantáltan összekentem magam a fekete szalagfestékkel.) Eleink még talpraesettebbek voltak az írógép előtti világban; maguk töltötték fel a tintatartót, hegyezték a lúdtollat, ceruzát, kinek mije volt… Jó példa a szellemi-fizikai szakadék folyamatos mélyülésére az is, hogyan jutnak/jutottak el az újságcikkek a szerkesztőségekbe.
Ma végtelenül egyszerű minden. Az alkotó elmenti a kész írást, három-négy kattintással átküldi a redakcióba, oszt jó napot. Mennyivel másként volt ez a számítógép előtti világban, mikor a tudósító még jegyzetfüzetből, recsegő vonalas telefonon diktálta be a messziről keltezett írást. A régmúlt még ennél is kacifántosabb volt. Petőfi csatatéri verseit Bem apó futárja vitte a legközelebbi nyomdáig, Tinódiét talán a postagalamb…
Arról még nem olvastam felmérést, vajon az írások színvonalában megjelennek-e ezek a változások? És ha igen, milyen irányban? Gazdagabb-e a tartalom, mélyebb-e a mondanivaló most, amikor az elkényeztetett szerzőnek „csupán” a szellemét kell hozzátennie az alkotásához? Vagy épp ellenkezőleg: akkor igazán jó egy alkotás, ha érződik rajta a terep verejtékszaga? Mondják, a szorult helyzet jótékonyan hat a leleményre. Hiszen ahol döcögni kezd a technika, ott talpra szökken a szellem. A készen kapott megoldásoktól állítólag ellustul az ember…
Hogy aztán ez így van-e, nem tudom. Mindenesetre ezt a cikket számítógépen kezdtem el, a galiba után az öreg írógépre váltottam, végül – a szalagszakadás után – egy kockás irkalapra róttam az utolsó sorokat. Aztán ez lett belőle, ni.