Alighogy napvilágra kerültek a legújabb nemzeti konzultáció kérdései, nyomban megszólaltak az elmaradhatatlan aggodalmaskodók. A Vasárnapi Hírek fölkentje, Nagy N. Péter ekképp borong: „Konzultációt kezdünk azzal az állami célkitűzéssel, hogy erős üzenetet küldjünk: »Európa megújulása elképzelhetetlen a családok megerősítése nélkül.« Megint mi mondjuk meg Európának, hogy kell élni. Mert értékválságban szenved. Infantilizálódik. Megtagadja keresztény gyökereit. Honnan az önbizalom?”
Utóbbi mondatban – Honnan az önbizalom? –, mint cseppben a tenger, benne van minden, ami a szervilis, nyálas közelmúltból még mindig itt maradt, még mindig fertőz. A Kovács Laci bácsi-féle „Merjünk kicsik lenni!” mentalitás. Hogyan jövünk mi ahhoz, hogy önálló elképzelésünk legyen a magyar családok támogatásáról? Honnan ez az önbizalom? Hallatlan! (A brüsszeli Európa ötleteivel – migráció, gender, drogliberalizáció stb. – nincs baja a szerzőnek.) Megkapja a magáét a fölbátorodott, felelőtlen kormányzat: „A nemzeti jövedelemhez képest már most is sok pénzt költ az állam családtámogatásra (…) nem kis részt a szociális kiadásokból elvett összegeket csatornázták át a családi támogatásokhoz.” Mintha olyan nagy baj lenne az, hogy bizonyos ködös szociális kiadásokat „átcsatornáznak” családtámogatásra. Gondolok itt a korábbi különböző kamusegélyekre, amelyekre baloldali kormányok idején oly lelkesen cuppantak rá lumpenszázezrek. A stabil szavazók…
A cikkíró – az infantilizálódással viccelődő cikkíró – végezetül azt javasolja a kormányzatnak: ne a felnőttekkel konzultáljon, kérdezze meg inkább a gyerekeket, aztán igyekezzék mindenben a kedvükre tenni. Az írás címét is e nagyívű ötlet adja: „Nemzeti gyerekkonzultációt!”
Amúgy önmagának is föltehetné a kérdést a szerző: honnan az ő önbizalma?