„Tíz óra után egy-két perccel megérkezett a végső megerősítés […], megkondultak a templomi harangok, először Budapesten, majd […] minden városban és faluban, a lesújtott országon végig. Két órán át, egészen délig – tudósít a szemtanú-krónikás Padányi Viktor. – Az utcán idegenek ölelték át egymást gyászukban. […] A Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt tömeg a Himnuszt énekelte.”
Nagy-Magyarország kereszthalálának napja is péntekre esett.
Harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzeti vagyon, otthon nélkül maradt milliók. És könnyek, könnyek… Bánathegyek és kilátástalan sorsok. Zúgtak a harangok – akinek füle van rá, ma is hallja… Magyar az, akinek fáj Trianon, írta Illyés Gyula. Ilyen egyszerű.
Trianonról a kommunista évtizedekben beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk 1920. június 4-én – kilencvennyolc éve – a „művelt Nyugat”. Békeszerződésnek mondták, de ebben is hazudtak – diktátumot írattak alá Magyarországgal azon a napon.
Történészek szerint elsőre szelídebbre tervezték a sorsunkat, csak hát a komoly tárgyalásokon nem lehettünk jelen, hisz idehaza kommün tombolt, és az antant nem ült le egy asztalhoz Kun Béláékkal. Amikor meg nagy végre eltakarodtak, már hiába mondta el szívet tépő védőbeszédét gróf Apponyi Albert, készen volt az ítélet.
Maga a rettenetes dokumentum, amely később fekete keretben jelent meg a magyar törvénycikkek között, az egyetemes história írásba foglalt gyalázata. Senkinek sem használt, még a győzteseknek sem. A térképasztal mellett összetákolt utódállamok sorra mondtak csődöt, nem igazolták vissza a sanda Trianont.
Most még ezt a megcsonkított, véráztatta csöpp hazát is migránsokkal elárasztani?! Nem! Nem! Soha! Wass Alberttel hiszem, hogy nincs vége a történelemnek: „s a vérző csonkból virradó tavaszon, / újra erdő sarjad győzedelmesen (…)”