Abban az évben május elseje helyett igazából másodikán ünnepelt az ország. 1990-et írtunk, hetekkel voltunk a rég várt, szabad választás után. Ma is innen, az új Országgyűlés megalakulásától számoljuk a visszaszerzett szabadságot. Az ország – a bukott pártállam híveit leszámítva – eufóriában várta ezt a napot. Ma is előttem a verőfényes szerda reggel, amint a nyüzsgő aluljáróban a tulipánt árusító idős asszony mellett friss újságokért – szabad sajtóért – állnak sorba az emberek.
A Landerer-nyomda kapujánál tolonghattak így egykor, a nevezetes márciuson… Forgatag, derű, lendület mindenütt. Egy az ország. Nagy és lelkes csapat, tele szívvel, várakozással, első szándékkal. Holott még bent az orosz, még tagja vagyunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek…
El nem tudtam volna képzelni akkor, hogy mennyire rögös lesz a következő negyedszázad. Hogy négy évvel később nagy fölénnyel és még nagyobb arroganciával visszatér majd a gyalázatos világ; a szocialistává festett kommunisták, keblükre ölelik a kezdetkor magukat antibolseviknak hazudó szabad demokratákat. Istenem, milyen igaza volt Csurka Istvánnak, aki a legelső pillanattól intett: vigyázzunk, ezek nem adják fel olyan könnyen, sok itt az átmázolt ábrázat! Míg mi ünneplünk, ők átmentik a hatalmukat. Ha nem leszünk észnél, kaméleonoké lesz az ország! A látnok író-politikus nem tévedett, gyorsan magához tért a hitvány világ. Liberális köntösben ment a visszarendeződés, a nemzetbomlasztó agysorvasztás.
Pedig másfél száz évvel korábban a Költő is megírta:
„Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával ujra kivirít.”
Törődtünk is ezzel mi, a szabadság megrészegült szegény ördögei azon a május másodikán…