Alig másfél évvel a sajnálatos oroszországi események után (Auróra, bolsevizmus, Lenin, miegyéb) – másodikként a világon – Magyarországon is elkezdődött a kommunizmusnak nevezett emberkísérlet.
1919. március 21-én – kilencvennyolc éve – a Gyűjtőfogházból kiengedett Kun Béla és fegyenctársai kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A rosszarcú, barna bőrkabátos hordát a politikusnak alkalmatlan, a degenerációval jegyben járó Károlyi Mihály köztársasági elnök szabadította az országra. Mintha az éppen véget ért háborúban kivérzett, csonkolás előtt álló hazának nem lett volna éppen elég baja… A proletárdiktatúra programját legtömörebben a Lenin-fiúkkal parádézó Szamuely Tibor népbiztos fogalmazta meg: „A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani.” Neki is látott…
A százharminchárom napon át tartó ámokfutás egyfajta előzetese volt a második világháború után ránk vöröslő negyvenévnyi sötétségnek. A magyar iskolákban 1919 „dicsőséges 133 napjáról” hazudtak 1945-től egészen a rendszerváltásig; a legelvetemültebb népbiztosokról utcákat, tereket, laktanyákat neveztek el.
Nem véletlen, hisz a névadók közül sokan maguk is Kun Béla kompániájában szocializálódtak. Rákosiék az egykori középkáderekről sem feledkeztek meg, a még munkaképes kommünároknak állást biztosítottak a későbbi Államvédelmi Hatóság pincészeteiben.
Kései, nosztalgiázó utódaikba még most is bele-belebotlunk.