Talán mostanra már valamelyest lehűltek azok az indulatok, amelyeket a vasárnapi katalán népszavazás váltott ki. Nem a spanyol karhatalom által legázolt, agyba-főbe vert katalán emberekre gondolok, az ő indulataik aligha csillapodnak még egy ideig. Sőt bennük talán csak most, a rendőrterror után tudatosul igazán, hányadán is állt velük a spanyol állam. Azokra gondolok, akik a véres vasárnap után is a madridi kormány hivatalos véleményét szajkózzák, miszerint „a spanyol alkotmány értelmében csak az ország valamennyi állampolgárára kiírt referendum dönthet bármely országrész kiválásáról”.
A Katalónián kívül élő spanyolokra gondolok, akik országuk egységének megbontóit látják az elszakadni akaró tartomány lakóiban. (A maguk szemszögéből talán meg is értem őket.) Meg a nagyokos brüsszeli politikusokra gondolok, például az Európai Bizottság elnökére, aki az esemény után hanyatt-homlok sietett kijelenteni: a katalán népszavazás jogszerűtlen volt. „Egységre és stabilitásra kell törekedni, nem pedig megosztottságra és széttöredezettségre” – ismételgeti azóta is Jean-Claude Juncker. Hát persze, a precedens félelmetes erejétől fél a berezelt nagypolitika. Mi lesz velük, ha Európa más részein is „katalán” népszavazások kezdődnek?
Egy mai évforduló kapcsán jut eszembe: vajon tudják-e az uniós bölcsek, hogy 1830-ban épp ezen a napon, október 4-én ott, Brüsszelben mondták ki Belgium megalakulását, az országrész elszakadását a flamand Hollandiától? Bizony, akkor és ott! A korabeli beszámolók azt is megjegyzik, hogy annak az elszakadásnak sem örült mindenki. (A nagyobb birodalmak egyenesen megrettentek a hír hallatán, ők sem tartották „jogszerűnek” az új ország megszületését.) De hát a történelem már csak ilyen, országok születnek és bomlanak fel. Élünk és meghalunk…
Brüsszel nem szólhatja le Barcelonát.