Ha rajtam múlik, már huszonharmadikán indultam volna, csak az asszony tartott vissza. „Mit mondanék a kicsinek, miért nem vagy itthon a gyertyagyújtásnál? Azt, hogy apu elment Romániába megnézni, miért lőnek?” Ez hatott. Csak az ünnep után vágtam neki az útnak. 1989. december 27-ét írtuk.
A nagylaki határtól csak húszasával engedték tovább az autókat, minden kocsira jókora vörös keresztet kellett ragasztani. A román oldalon nem sokat babráltak velünk, az ottani hatóság láthatóan ki volt billenve a járásából… Ceausescu ekkor már nem élt, a nagyvárosokból vegyes hírek érkeztek. Szórványos lövöldözésekről beszéltek, meg hogy Nagyszeben ég, Bukarestben pedig mindenki az utcán van. Temesvárra, Tőkés László városába terveztem az utam, de már Arad után kiskatonák álltak elém. Senki nem mehet tovább, magyarázták. Írjak Aradról, ott is forradalom van.
Euforikus hangulat közepébe csöppentem, csonkaországi magyarnak lenni akkor, ott, a partiumi városban kivételes státust jelentett. Bejutni a polgármesterhez is könnyen ment. A nyilatkozatra kért városvezető csak arra figyelmeztetett, ne az ablak közelébe üljek, mert még hátba lőnek, mint előző napon a munkatársát… Készségesen tájékoztatott, még azt is elintézte, hogy a rendőrség fogdájából áthozzanak egy megbilincselt Securitate-tisztet „nyilatkozni”. Az éjszakát is Aradon töltöttem. Vendéglátóm kesergett, amiért a román rádió azt mondta a hírekben, hogy a bukaresti tömeg csinálta a forradalmat. Tőkés Lászlót meg sem említették… (Honnan is tudhattuk volna akkor, hogy ezeket a „híreket” már a diktátort váltó „reformjómadár”, a kommunista Iliescu szerkeszti?)
Harmadnap, sötétedés előtt indultam haza. Az Alföldön már sűrű pelyhekben hullott a hó, araszolva haladtam a ropogó fehérségben. A rádióból erdélyi népzene szólt. Minden szépnek tűnt…