Ma van a magyar kultúra napja. Százkilencvenhat éve ekkor, 1823. január 22-én vetette papírra Kölcsey Ferenc a Himnusz utolsó sorait. A vers szülőhelyén, Szatmárcsekén, a csöppnyi Tisza-parti faluban emlékház áll, itt alkotott a költő. Éveket kellett várnia a Himnusznak, hogy megjelenhessen. (Zenéjére még többet, hat évvel Kölcsey halála után, 1844-ben nyerte el Erkel Ferenc a meghirdetett pályázatot.) A megzenésített mű sorsa is regényes. Nyilvánosan először 1844. augusztus 10-én hangzott el az óbudai hajógyárban, a Széchenyi-gőzös vízrebocsátásánál – irodalomtudományunk úgy tartja, ekkor emelkedett a nemzeti imádság rangjára. Állami ceremónián a forradalom napjaiban, 1848. augusztus 20-án hangzott fel a budavári Mátyás-templomban. A szabadságharc leverése után a Himnusznak is bujdosnia kellett. Sorsközösséget vállalt azokkal, akik hallgatták, hittek benne. A szívből jött dalnak és szónak ereje van. A dalolt szónak még több. Elvenni tőlünk senki nem tudta a nemzeti fohászt. Sem a Monarchia, sem az önkény. Védtük, rejtegettük, mígnem újra – hivatalosan is – szabadságunk szimbólumává lett. Azzá, amivé alkotója álmodta, és ahogyan intelmeiben unokaöccsének is megírta: „Mert tudd meg: e szóban – haza –, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid (…) Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol…”
Néhány éve, ottjártamkor, amikor a hangfelvételes tárlatvezetés véget ért az emlékházban, a látogatókkal együtt elénekeltük a Himnuszt. Emlékszem, még a fiatal teremőr asszonyka is fölállt, kiegyenesedett, és bár nem tartozott a tisztéhez, velünk énekelt.