Hogy véletlenül se érezze jól magát a magyar ember a bőrében, s hogy semmiképp se töltse el a lelkét büszkeség, amiért jó két héten át hazája fővárosára figyelt, s arról áradozott a nagyvilág – nos, erről próbált gondoskodni a hétfői Népszava. Bravó – írja a budapesti vizes világbajnokságról szóló, gúnyolódó cikkének címében a szerző, Hargitai Miklós. Eddig kollégának hittem.
Gyűlöletet gerjeszteni, egy nemzet közérzetébe belerondítani nem könnyű feladat, még annak sem, akinek gyakorlata van benne. (Nem is sikerül szegénynek, inkább szánalmat vált ki a belterjes nyáladzás.) Szörnyű lelkiállapot lehetett hosszú hónapokon át a remélt kudarcért szorítani. Ráadásul értelme sem volt, hiszen itt van, tessék: a vízcseppek még ott csillognak az arcokon, az emberek egymásra mosolyognak, a nagyvilág Magyarországot dicséri…
Borzasztó lehet ezt odaát, Hargitaiéknál megélni. (Az írásból is érződik, mennyire savanyú a szőlő – meg is hajthatta a szerzőt.) Nem mennék bele a lélegeztetőgépekre átszámolt, prolongált szörnyülködés részleteibe, ismerjük, unalmas („sokba került a vb-rendezés, csúsztak a határidők, nagy volt a kapkodás, csúnyára sikerült a Duna Aréna, fákat vágatott ki a barbár kormány stb.) Arról, hogy mi mindent hozott ez a vizes világbajnokság az országnak, a lelkünknek, egy megveszekedett szó sincs az írásban, ahogyan arról sem, hogyan értékelt a szakma, a nagyvilág.
A szerző is érzi, kellene még valami leleményes aljasság, amire fölkapja a fejét az olvasó. Végül magát a Führert hívja segítségül: „Hitler nyári olimpiájától Putyin téli szpartakiádjáig mindig kilógott a politikai-korrupciós lóláb, és örülni legfeljebb csak annak lehet, hogy – az előbbiekkel ellentétben – nálunk egyelőre nem minősül hazaárulásnak a vártnál gyengébb szereplés.” Ha beszélőviszonyban lennék Hargitaival, elmondanám neki, mi a hazaárulás.