Akkor, 1919 telén az írott szó már semmit sem ért. Hiába „garantálta” az antant a fegyverszüneti vonalak sérthetetlenségét, a román és csehszlovák csapatok fütyültek rá, nyomultak Magyarország belseje felé. A mindenre alkalmatlan Károlyi Mihály kormánya kerülte a konfliktust – igaz, nem is lett volna kikkel megállítani a behatolókat, Linder Béla hadügyminiszter akkorra már kimondta gyalázatos vágyát: „Soha többé katonát nem akarok látni!” A Felvidékre betörő csehszlovák horda akadálytalanul foglalhatta el Trencsént, Losoncot, és nyomult tovább, hogy még délebbre tolja ki a leendő államának határát. Arcátlanságért nem mentek a szomszédba.
Balassagyarmatra január 15-én vonultak be a területrablók (azok, akik pár hónappal korábban még velünk együtt, a Monarchia katonáiként tették le a fegyvert az antant előtt), elfoglalták a laktanyát, a postát, a vasútállomást, és – dacára annak, hogy a lakosság zöme magyar volt – elrendelték a hivatalokban a szlovák nyelvhasználatot. Aki ellenállt, megbotozták. Kimondták: Balassagyarmat – immár Balázové Darmoty – „önként” csatlakozott Csehszlovákiához. Ez már sok volt a helybelieknek. Vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák fogtak fegyvert, és három nap alatt elkergették a betolakodókat. (Hogy mi lett volna, ha nem áll meg a felszabadító sereg? Ki tudja. Losoncon a csehszlovák katonaság már fűtött vagonokban várta a visszavonulást…)
Január 29-ének estéjére Balassagyarmat összes középületén újra magyar zászló lengett. Ma száz éve ennek. Ahogyan Sopront a hűség, a szatmári Zajtát a lelemény – a nógrádi Balassagyarmatot a bátorság mentette ki a mohó utódállamok karmaiból. Mikszáth Palócországának fővárosa, Szabó Lőrinc Tündérvárosa – a legbátrabb város – magyar maradt. Istenem, ha valamennyi elszakított magyar vidéken sarkára állt volna a nép…