Szánalmas zsíros kenyér, II. Addig jutott Rezeda Kázmér a megsárgult pergamen olvasásában, hogy odaáll az ember a hűtőszekrény ajtajához, és kinyitja azt. Itt befejezte az olvasást. Pihenőt tartott. Teát főzött – közben elhatározta, hogy a teáról egyszer majd írni kell –, illatolta a páragőzt, felrémlett előtte ettől a szótól Kosztolányi Dezső magyar költő, hogy ugyanis:
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
…és akkor sokáig hallgatott Rezeda Kázmér magyar csavargó, és nagyon messzire elkalandozott. Aztán, ki tudja, mennyi idő múlva visszatért a pergamenhez, az ismeretlen, régi szerző, a névtelenségbe burkolózó szerzetes iniciálés, nagy művéhez a zsíros kenyérről, amely így folytatódott: „Nem tudom, hogy vannak vele, de szerintem ismerik azt az állapotot, amikor látja az ember, amit lát, és nem látja mégsem. Mert ha látná, mindjárt és azonnal, túl nagy lenne a kétségbeesés.”
Áll az ember a nyitott ajtóban, néz a hűtőszekrény mélységes mély belsejébe, lát és nem lát, érzi a szagokat, és csak nagyon lassan kúszik fel a nyúltagy egyik kicsike szobácskájáig a Felismerés. Egyet fúj és bekopogtat. Semmi válasz. Újra kopogtat, némiképp határozottabban, és még a torkát is megköszörüli.
– Ki van ott? – kiált ki ekkor a kicsike szobából az Oktalan Remény.
– Én vagyok az! A Felismerés!
– Na, már csak maga hiányzott! – kiabál vissza Oktalan Remény, aki amúgy szerethető fickó, csak kicsit sokat csalódott. – Mit akar már megint? – nyitja ki végül résnyire az ajtót, és már nem is haragszik igazán. S mivel Oktalan Remény soha nem haragszik igazán, ezért van az, hogy az emberek mégsem halnak meg görcsbe rándult arccal legkésőbb ötéves korukban.
– Nincs semmi a hűtőszekrényben! – szól be a résen Felismerés, és sarkon fordulva menni készül.
– Na, jöjjön már be egy percre! – tárja ki a nyúltagy kicsike szobájának ajtaját Oktalan Remény, de Felismerés elmenőben vakkant vissza:
– Nem lehet! Még rengeteg a dolgom!
És Oktalan Remény egyedül marad, és átsétál a homloklebenyig, aztán leereszkedik a Tapasztalás és Érzékelés rozoga, elhanyagolt lépcsőin, és kinéz a szemeken. Kinéz és elmosolyodik, szélesen, boldogan, legényesen.
– Mégiscsak ostoba fickó ez a Felismerés…, még hogy nincs semmi a hűtőben…
Nos, igen, ez az előeste attribútuma. Hogy igenis van valami a hűtőszekrényben. Elsőként mindjárt a két legutolsó tojás, a két vén kokott. Áll az ember, kézbe veszi mindkettőt, leteszi a konyhapultra, elővesz egy mélytányért, felemeli az elsőt, és már lendül a kéz, hogy odaüsse a tányér széléhez, amikor Felismerés megveregeti Oktalan Remény vállát, és így szól:
– Büdös lesz úgyis!
Oktalan Remény hátrafordul, és hosszan néz Felismerés arcába:
– Egy frászt lesz büdös!
És akkor lendül az elbizonytalanodott kéz, odacsapódik az első tojás a tányér széléhez, két hüvelykujj benyomul a résbe, és szétfeszíti a tojás héját, a belseje belecsordul a tányérba, és nem büdös. A második sem büdös. Ettől kezdve Oktalan Remény végképp átveszi a kezdeményezést. És az ember ismét kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, előkerül az alig sajt meg az elvénült szalonna. Az utóbbi serpenyőbe kerül, a tojás alá, az alig sajt pedig lereszelődik. Az elvénült szalonna kileheli lelkét, zsír a lelke, s abban sül meg a két legutolsó tojás. Alig sajt lereszelve odakerül a tojások hegyibe, a sort pedig az öreg bohém, a mustárosflakon zárja, amelyet előbb hosszan rázogatnak, majd a nagy konyhai ollóval derékban kettévágnak, és hosszú nyelű kiskanállal kikapargatnak.
Ez az előeste Oktalan Remény készítette és szervírozta vacsorája. S ezután, már másnap, bekövetkezik a hűtőszekrény végső, letisztult állapota, és beköszönt a végső, letisztult este is. A végső, letisztult estére kizárólag kocsmából lehet érkezni, részegen. Odamegy az ember ezen az estén a hűtőhöz, és tétován, önváddal telve kinyitja az ajtót. Oktalan Remény most mélyen alszik, csak Felismerés jár-kel nagy léptekkel, odatámaszkodik az ember szeméhez, és kinéz. Mindig Felismerés látja meg, veszi észre a hűtő végső, letisztult állapotát. S mert Oktalan Remény mélyen alszik, hát csak áll az ember bután a nyitott ajtó előtt, és azonnal, a lassú átmenet csillapító hatása nélkül rádöbben, hogy most tényleg nincsen semmi a hűtőben. De mivel csodálatos és elpusztíthatatlan az élet s az élni akarás, ebben a rettenetes pillanatban Oktalan Remény felriad. Érzi, hogy baj van, rohan a szemekhez kinézni. Kifulladva, zihálva érkezik, és azonnal rákiált Felismerésre:
– Nem igaz! Ott a zsír!
És láss csodát! Tényleg ott a zsír. Tömbzsír, bolti, síkos, elundorodott papírban, alig valamicske, inkább csak ráragadva a papírra – de ott van. Ebből a tömbzsírból készül a szánalmas zsíros kenyér. Ekkorra már Felismerés végérvényesen vereséget szenvedett, mert kiderül, hogy alig penészes kenyércsücsök is van a kenyértartóban nagymama régi damasztjába rejtve. És akkor az ember kiveszi a tömbzsírt, kiveszi mellé a kenyércsücsköt, tompa, széles pengéjű késsel kaparászni kezdi a sikamlós papírt, a felgyülemlett zsiradékot, gondolomformán, elnagyolva felkeni a kenyér szélére, és már harap is. És újra, és újra!
Aki nem volt még részeg nagyon, nem ismerheti ezt a kéjt. Nem ismerheti a végső, letisztult estéket, sem a hűtőszekrény végső, letisztult állapotát. Az sokasodjon meg az ő utódaiban, és éljen az idők végezetéig!
A szánalmas zsíros kenyér akkor is cövek, jelfa, varázslat, kéj, bizonyosság és örökkévalóság marad.