A katonák nyugtalan, sötét tekintettel hallgatták. Csupa tanulmányfej. Sovány, vértelen suhanc fejek, szemük alatt sötét gyűrűkkel, napbarnított, elszánt, markáns arcok.
Csak egy ember nem figyelt oda. Egy sovány, elálló fülű légionárius. Két párhuzamos ránc vonult az orra és a szája sarka mellett hosszában. Ha vigyorgott, ez a két ránc barázdává mélyült, és mert állandóan vigyorgott, a két különös barázda szinte odadermedt az arcára. Fényes, fürge szeme örökké ide-oda mozgott, és a homlokába fésült haja csak jobban kihangsúlyozta azt, hogy degenerált. Minden keze ügyébe kerülő tárggyal állandóan rajzolgatott, ezért elnevezték Krétának. Rövid idő alatt Kréta lett a durva tréfák célpontja. De erről, úgy látszott, nincs tudomása.
– Milyen az élelmezés? – kérdezte valaki.
– Az kitűnő. Csak meneteléskor kissé egyszerű. Ha nincs idő főzni, akkor mindenki kap egypár marék lisztet meg hagymát, és megeszi, ahogy tudja.
Ezt olvasta éppen Rezeda Kázmér, Az előretolt helyőrséget Rejtőtől, gyakorta olvasta ezt is, újra és újra, mert Rejtő is ott volt Rezeda Kázmér megunhatatlan dolgai közt, csakúgy, mint mondjuk a krumplifőzelék. Olvasta Rezeda Kázmér Rejtőt, és az élelmezésről eszébe ötlött a mics. De nem úgy általában a mics, hanem egy nagyon is konkrét mics.
Még valamikor a ’90-es évek vége környékén történt. Egy német tévés csapat tartott Erdélybe, hogy felkeressék a szemkinyaló asszonyt, igen, volt egy vajákos asszony, afféle Biri néne, aki azzal foglalatoskodott, hogy ha valakinek valami idegenféle dolog esett a szemébe, faforgács, fémforgács, légy, tehénganyé, esetleg egy kisebb medve, akkor jött Biri néne, és kinyalta a szemből az oda nem illő objektumot.
Ezt akarta felvenni filmre a német társaság, és lássuk be, ez még manapság is kuriózum lenne, nemhogy akkoriban, a ’90-es években, na ugye. Rezeda Kázmér kísérte a német filmeseket, akik eleve úgy mozogtak a ’90-es évek Erdélyében, mint Mordor földjén, nyilván azért, mert nem jártak arrafelé a ’70-es meg a ’80-as években, amikor véreiket éppen elkezdték fejpénzért eladogatni az NSZK-nak.
A Király-hágó előtt aztán betértek egy étterembe. Románféle étterem volt, már a neve alapján, meg a pincér alapján. Odabent két-három asztal, és teljes üresség, illetve mégsem, mert egy vendég ücsörgött odabent, egy pirospozsgás, vörös fülű, helyes kis alak, úgy hívták, hogy egy, azaz 1 Celsius-fok.
Beültek a németek Rezeda Kázmérral ebédelni. A pincér a sarokban állt, közvetlenül a mellett a súlyos, mélybordó, nem enyhén koszos függöny mellett, mely a mennyezetről hullott alá, és eltakart valamit a sarokban, de nem lehetett tudni, hogy mit. A pincér egy román asszony volt, aki az egy, azaz 1 Celsius-fok nevű vendége okán a következőképpen volt felöltözve: volt rajta nagyjából tizenöt réteg, a kombinétól a pulóvereken át egészen a pufajkáig, és ezek legtetejére felhúzott egy fehér(?) köpenyt, arra meg egy kötényt is kötött. Mindettől egészen pontosan úgy nézett ki, mint egy bojler, az arckifejezése pedig egy kifejezetten rosszindulatú kápóéra emlékeztetett, akinek ráadásul éppen aznap a foga is fáj.
Odalépett Rezedáékhoz, kezében egy jegyzettömb s egy ceruza, s így szólt, tökéletesen érzelemmentesen:
– Dá? – vagyis, hogy „igen, tessék”.
A társaság kért valami innivalót, s amikor az megjött, a bojler ismét maga elé emelte a jegyzettömböt:
– Dá? – vagyis, hogy akkor mit kérnek enni.
És akkor az egyik német elkezdte magyarázni Rezeda Kázmérnak, hogy ő lisztérzékeny, vagy mi, de valami rántottféle húst enne, de gluténmentes panírral, és vagy pulykából vagy csirkéből, és barna rizst kérne hozzá, esetleg batátát, mert a krumplit nem szívleli, és különben is, a keményítőre is kissé érzékeny, szóval ezeket magyarázta a német, hogy Rezeda fordítsa le a bojlernek. Rezeda érdeklődéssel hallgatta a németet, megállapította magában, hogy ennek az egykor oly’ büszke és erős nemzetségnek harangoztak, majd amikor a német végre befejezte érzékenységeinek felsorolását, odafordult a bojlerhez, és megkérdezte:
– Zsiráf ávec? – vagyis, hogy „zsiráf van?”.
– Nu – válaszolta a bojler, és továbbra sem suhant át az arcán semmiféle érzelem.
– Mics ávec?
– Dá.
És akkor kisvártatva kijött a mics. A mititei. A németek úgy néztek rá, mint szunnita a főtt disznóarcra, ramadán második napján, déli tizenkettőkor. Kijött a mics, tányéronként fél tucat, mellette mustár, kosárban kenyér, tányér szélén só. Barna rizs nem volt. A németek elkezdték akkurátusan elemeikre bontani a kicsike kolbászkákat, és ekkor a bojler vetkőzni kezdett. Levette a kötényt, a köpenyt, a pufajkát, levett tizenöt pulóvert és inget, végül ott állt egy blúzfélében, aztán eltűnt a bordó függöny mögött.
Feszült várakozás vette kezdetét, és nem hiába.
Viszonylag hamar megérkeztek az első, félreérthetetlen hangok.
A németek pénzt dobtak az asztalra, és kimenekültek. Rezeda Kázmér összeszedte a micseket, jó lesz az még. És nem is volt rossz, amúgy.
A bordó függöny mögött a vécé volt, és nem volt hozzá ajtó.
Így indultak tovább. Át a Király-hágón. És még csak ezután jött a szemkinyalás.