A második világháborúban való magyar részvételt a legtöbb dimenzióból lezáró 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország államterülete ismét a trianoni (az egyezmény szerint az 1937. december 31-i) határok közé került. Nem sokkal a háború vége után azonban a csehszlovák kormány területi igénnyel lépett fel hazánkkal szemben. Edvard Beneš állama biztonságpolitikai és határvédelmi érvekre hivatkozva a pozsonyi hídfő öt, magyar földön lévő települését kérte. Így követelte északi szomszédunk a Pozsonnyal szemben, a Duna másik oldalán fekvő Dunacsúnt, Horvátjárfalut, Oroszvárt, valamint Rajkát és Bezenyét. Végül az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés az előbbi hármat ítélte Csehszlovákiának.
A három település elcsatolása számos szakpolitikai kérdést vetett föl: a közlekedési és vízügyektől az emberi és polgári jogok gyakorlásának és biztosításának problémaköréig. Ezeknek a kérdéseknek államközi rendezésére hozta létre a magyar és a csehszlovák kormány a Magyar–Csehszlovák Határrendező Bizottságot, amelynek történetét Hollósi Gábor, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa dolgozta föl önálló kötetben.
A testület vezetője magyar részről – noha eredetileg Bojta Béla miniszterelnökségi államtitkárt (Juhász Gyula költő egykori szegedi védőügyvédjét, a Népbíróságok Országos Tanácsa elnökét) jelölték a posztra – Kiss Roland belügyi államtitkár volt. A „bibliás szocialistának” nevezett – előbb szociáldemokrata, majd kommunista – politikus a Rákosi-korszakban a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka és a magyar református egyház egyetemes konventje világi elnöki tisztét is betöltötte.
A magyar és csehszlovák tagokból álló kormányközi Magyar–Csehszlovák Határrendező Bizottság 1947 októberében, 1948 májusa és júliusa között, 1948 októberében, valamint 1948 decemberében és 1949 januárjában tartotta üléseit. Többek között olyan kérdéseket igyekeztek rendezni, mint a Budapestet és Bécset közvetlenül összekötő közút ügye, amely átment a pozsonyi hídfő településein, így részben csehszlovák területre került.
A probléma ideiglenes megoldására kötött úgynevezett passzázsegyezményt 1947. november 1-jén írták alá. A magyar és szlovák nyelven készült megállapodás azonnal hatályba lépett, s benne lejárati időpontként 1948. október 15-ét jelölték meg. Végül csak 1951 áprilisában veszítette hatályát, a pozsonyi hídfőt elkerülő Mosonmagyaróvár–Hegyeshalom–Nickelsdorf–Parndorf–Schwechat útvonal ugyanis csak akkora készült el.
A passzázsegyezményben a csehszlovák kormány kötelezte magát arra, hogy lehetővé teszi a Rajka–Oroszvár–Horvátjárfalu–Köpcsény közötti útvonal több mint tizenegy kilométernyi csehszlovák szakaszán a Magyarországról Ausztriába, illetve az onnan visszafelé közlekedő járművek átmenő forgalmát. Az áthaladásnak megszakítás nélkül és csehszlovák hatósági kísérettel kellett történnie.
Hollósi Gábor könyve az előbbi eseten kívül például a rajkai zsilippel és a Nógrád megyei macskalyuki bányákkal kapcsolatos határrendezési kérdések megoldását is bemutatja. A kötet nagy érdeme, hogy szerzője nemcsak a történettudomány módszertanával (eddig alig ismert levéltári iratok elemzésével), de a nemzetközi közjog eszköztárával és fogalomkészletével is megvilágítja kutatása tárgyát, így mintegy interdiszciplinárissá téve munkáját.
(Hollósi Gábor: A pozsonyi hídfő. A Magyar–Csehszlovák Határrendező Bizottság tárgyalásai [1947–1949]. Veritas Füzetek, 8. kötet. Magyar Napló, Budapest, 2017, 205 oldal, 2500 forint)