Szépen lassan elhülyülünk, kislányom – mondja a négydiplomás apám a félnapos villanyszerelési hadművelet kávészünetében. No nem magára érti, hiszen ő még az a típusú ember, aki számára a legnagyobb öröm, ha megoldhat egy problémát, nem pedig lepasszolja, átdelegálja másnak.
Ha nem kell szakembert hívni egy kerékcseréhez, bekötni egy lámpát, felszerelni egy bojlert, lecsiszolni egy ajtót, extrém esetben darabokra szedni, majd összerakni egy motort. Lehet, hogy elmegy vele fél nap, de megoldja. Neki nem az a dicsőség, ha valamiről fogalma sincs, hanem ha addig vakargatja a fejét, míg rájön a dolgok nyitjára.
Az idő viszont pénz, a fogyasztás oltárán áldozva pedig ideiglenes szabadságra küldtük az atyaúristent. Nincs időnk megoldani a problémáinkat, nincs időnk megszerelni azt, ami elromlott, és nincs időnk rájönni, hogyan működik mindaz, ami körülvesz minket.
YouTube-oktatóvideó kell ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan kell fát vágni, hurkot kötni, mobilapplikációnk van arra, hogy be tudjuk azonosítani, mely növények mérgezőek, és melyek gyógyító hatásúak, és miről lehet felismerni az egyes madarakat, ám ha egy lakatlan szigetre kerülnénk pusztán a fejünkben levő információkkal és problémamegoldó, illetve logikai képességeinkkel, fájdalmas leckét kapnánk arról, hogy mennyire ellustulunk.
Hiszen mi értelme bármit is megtanulni, ha két kattintásnyira van a megoldás?
Talán nem véletlen fejlemény, hogy egyre jobban csökken a fejlett európai országokban élők intelligenciaszintje – egy új kutatás szerint legalábbis, mely elsősorban Skandináviát és az Egyesült Királyságot vizsgálta.
A tanulmány azt állítja, hogy az az IQ-növekedés, melynek az 1900-as évek derekától tanúi voltunk a fejlett országokban, megakadt, és az 1990-es évek közepétől kezdve inkább csökken az intelligenciaszint, mint nő.
Michael Shayer, a tanulmány egyik szerzője szerint 1995 óta széles körű társadalmi változás nyomta rá a bélyegét a gyerekek fejlődésére-gondolkodására is, és ez egyre meghatározóbb lesz.
Ez a társadalmi erő pedig nem más, mint a technológiai fejlődés, például a játékkonzolok és okostelefonok megjelenése, melyek egészen megváltoztatták annak a módját, ahogy a gyerekek egymással kommunikálnak. A 14 éves britek közül például, amit 1994-ben még 25 százalékuk meg tudott csinálni, arra ma már csak öt százalékuk képes az adatok szerint.
A probléma azonban nem csak a briteket érinti. A skandináv országokban, ahol évtizedeken át emelkedésről számoltak be, most szintén az IQ csökkenését figyelték meg: Finnországban, Norvégiában és Dániában is átlagosan évente 0,23 ponttal csökken az egyének IQ-ja az 1990-es évek közepe óta.
A csökkenés jelentéktelennek tűnik, ám a jelentés szerzői szerint hosszú távon nagyon rossz hatása lesz. Ha egy generációra, vagyis harminc évre tekintünk előre, ez az IQ-csökkenés már 7,49 pont lehet a finneknél, 6,48 a dánoknál és 6,5 a norvégoknál. A kutatók szerint az eredmények globális trendet mutatnak, hiszen a szintén fejlett iparral és technológiával rendelkező Németország és Hollandia is stagnálásról számolt be.
Úgy tűnik, hogy éppen azok a tényezők, melyek annak idején az IQ növekedését segítették elő, elvesztették hatásukat, és egyfajta zsákutcába jutottak. De akkor vajon mi lesz ifjú generációnkkal?
Velünk, akik még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy a villannyal működő okosautóból ajvékolva átszálljunk a „régen minden jobb volt” vonatra, és megtagadjuk a GPS, a Google-kereső, a kommunikációs forradalom és még megannyi, életminőséget javító technológiai újdonság előnyeit, ahhoz viszont már túl öregek, hogy a wifi-térerő akkumulátortöltöttség szentháromsága határozza meg, hogy ne legyünk teljesen magatehetetlenek.
Vagy hogy szemrebbenés nélkül kidobjunk bármit, amit akár meg is lehetne javítani. Beletörődünk?