Most nincs kedvem senkinek sem levelet írni, mert ez most nem olyan. Amiről írni fogok, abba vagy beleszületik valaki, és pontosan érti minden idegszálával, vagy soha nem fogja megérteni, de az már nem az én dolgom. Nem a mi dolgunk.
Most, amikor ezt írom, éppen száz éve van annak, hogy 1918. november 25-én megtartották a szerbek a nagy nemzetgyűlésüket Újvidéken, amikor döntés született Bácska, Bánát és Baranya Szerb Királysághoz való csatolásáról. Amikor pedig megjelenik ez az írás, éppen december 1-je lesz, Erdély elvesztésének a centenáriuma, és Kolozsváron leszek. Nem tudom, mit fogok érezni, félek is, meg menni is akarok – ha a jóban ott voltam, ott leszek a rosszban is. Egészen rendkívüli, már-már misztikusan szoros szál fűz Erdélyhez, de a vérem szerint bácskai vagyok.
Nem tudom, száz év alatt, négy generációban hányszor feleződtek a sejtek, és hányszor másolódott az a DNS, amely Zomborból, Zentáról és Szabadkáról származik, és amely engem megalkotott. Azt viszont tudom, hogy minden egyes alkalommal, amikor újra és újra másolja magát a kód, ott van benne a soha el nem múló trianoni fájdalom, és a genetikusan öröklődő emlékek, amelyek nem az enyémek, de közben mégis.
Mindig elmesélték, amikor elmentünk a Sztapári úti laktanya mellett Zomborban, hogy azok voltak azok az ablakok, ahol kiadtak a katonák mindent a magyar asszonyoknak, krumplit, takarókat, konyhaeszközöket. A nők üvöltve kapaszkodtak beléjük 1918 novemberében, hogy nem kell nekik krumpli, fegyvert adjanak, és ne hagyják itt őket, mert jönnek a szerbek! De elmentek. A szerbek kapitánya pedig lovon léptetett be a Szent István-templom oltáráig.
A zombori nagymamám beszéd közben nem vette észre, ha szerbre váltott, olyanokat mondott, hogy tudod, mit gondolok róluk, de annyira boldog vagyok, mikor szerbül beszélhetek, mert nekem ők voltak a gyerekkorom, és annyira szerettem őket! – és akkor Vido nénire meg Zsivó bácsira gondolt, a szomszédokra, akiket én is szerettem. A másik nagymamám még egész kicsi volt, amikor eljöttek – aztán visszamentek Zentára.
A trianoni menekült gyerekek vagonóvodájában ismerte meg Lalicskát, akinek szülei Erdélyből menekültek, aki több mint nyolcvan éven át volt a legjobb barátnője. És ott volt Jucika néni, a nagymamám unokatestvére, akinek a szüleit kiutasították a friss Jugoszláviából, és ő is persona non grata lett négyévesen(!), viszont a nagyszülők nem kaptak útlevelet, hogy a szülők után vihessék őt. Ezért tettek egy táblát a kis nyakába, amire rá volt írva a neve, és a szülei neve, lakcíme, akiknek aztán jóemberek átadták. Jucika néni szerepelt az újságokban, mert ez az eljárás még akkoriban is kiverte a biztosítékot.
Amikor a nagyapám haldoklott, az utolsó órában elindult visszafelé az időben oda, ahonnan érkezett, és egyre régebbi dolgokat mondott. A végén már csak egy kilencéves kisfiú volt, az 1920-as években, aki várta a mamáját, mert senki sem merte elmondani neki, hogy meghalt egy budapesti klinikán. Mondott valamit szerbül, meg egy szerb nevet, és azt, hogy nagyon félek, és azt, hogy gyorsan, gyorsan, kitelepítés, menni kell! Aztán ment vissza, még régebbre, amikor még minden rendben volt, és azt mondta, jaj de guszta! Talán születésnap lehetett a régi palicsi házban, ahol pónifogat volt, és a fiúk mellett mademoiselle? De akkor már sietett nagyon, mosolygott, azt mondta: Mama! – és ment.
Elvitte örökre az emlékeit.
Egy hete voltam Zomborban. Négy évvel ezelőtt, mikor nagyon kétségbe voltam esve, még gondolkodás nélkül beülhettem az autóba, és volt, akihez menjek vigasztalásért. Most már nincs Zomborban senkim, a nagymamám nagymamájának a sírját is felszámolták (Németh Anna, született 1846), az utolsó ottani barátom elköltözött, és a gyerekei is eljöttek Magyarországra, mert az egyéves és hároméves kisfiúknak nemhogy magyar ovi, de másik két magyar kisgyerek sem maradt az egész városban, akivel magyarul játszhattak volna.
Majd az én emlékeim is elvesznek, ez lesz a történelem rendje, ahogyan elvesztek az etruszkokéi, és a tirrénekéi, akikről fogalmunk sincs, hogy kik voltak, csak egy tenger neve őrzi az emléküket.