Az történt ezzel is, mint Trump korábbi nagy ígéreteivel, amelyekből eddig jórészt visszakozott. Mutatós jobboldali kormányzati csapattal állt elő, aztán szép csendben lecserélte az embereit. Most is megtréfálta a világsajtót, amikor azzal az ötlettel jött, hogy nem hosszabbítja meg az amerikai Nemzeti Levéltárban lévő Kennedy-akták titkosítását, azaz az összes dokumentum nyilvánosságra kerül. A felajzott újságírók alig várták a múlt csütörtököt, a világlapok külön csoportokat állítottak fel, hogy azonnal essenek neki a dokumentumok több tízezer oldalának. Aztán tudomásul kellett venniük, hogy nem kaptak meg mindent, különösen azt nem, amire vártak.
A Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA főnöke, Mike Pompeo szinte az utolsó percekben győzte meg Trumpot arról, hogy a nemzetbiztonságra különösen veszélyes aktákat, mintegy háromszázat, ne oldja fel a titkosítás alól. Ezekben olyan, még ma is élő személyeket neveznek meg, akiknek élete veszélybe kerülhetne, ha kapcsolatuk a CIA-val kitudódna. Ezek a jelentések, amelyek még a ’90-es években is készülhettek, ráadásul olyan módszereket tárhatnak fel, amelyekkel az amerikai hírszerzők még ma is élnek.
Trump tehát elfogadta a CIA érvelését, de azzal a megkötéssel, hogy a visszatartott dokumentumokat fél éven belül meg kell vizsgálni, valóban nemzetbiztonsági kockázatot rejtenek-e. A legjobban várt iratok továbbra is titkosak, de nem állíthatjuk, hogy a közvélemény nem kapott semmit. A 2851 akta szenzációt nem tartalmaz, de megerősít bizonyos sejtéseket. Számos esetben „megszerkesztett” dokumentumokról van szó, amelyekbe bizonyára belenyúltak, vannak részek, amelyek nem folytatódnak, például nincs ott a válasz, hogy a merénylő CIA-ügynök
volt-e. Persze hátravan még a történészek munkája, akik nemcsak átfutják az oldalakat, hanem elmélyülnek bennük.
Az sem kizárt, hogy olyan összefüggésekre bukkannak, amelyek most elkerülték a figyelmet.
Maradjon a homály!
A fentieken kívül volt más oka is a CIA-nek és a FBI-nak, az amerikai Szövetségi Nyomozóirodának, hogy bizonyos aktákat továbbra is homály fedjen. Az elemzők szerint ezekből kiderülhet a két szervezet közti rivalizálás vagy éppen a hanyag munkavégzés, amelynek következményeképpen eldördülhettek az elnök életét kioltó dallasi lövések. De mielőtt a gyanús összefonódásokba belemegyünk, előbb idézzük fel az 54 évvel ezelőtt történteket! 1963. november 22-én 11 óra 40 perckor John F. Kennedy, az Egyesült Államok 35. elnöke megérkezett a dallasi reptérre. Felesége, Jacqueline is vele tartott. A látogatás célja, hogy az egy év múlva sorra kerülő elnökválasztást megelőző elnökjelölő kampányban az államfő találkozzon a texasi demokrata pártiakkal. Kennedynek a déli államban nem állt valami jól a szénája, 2500 vendég részvételével szerveztek ebédet, oda várták a híveiket. De előtte még tiszteletkört kellett tenniük Dallasban. A biztonsági szolgálat figyelmeztetése ellenére nyitott Lincolnt használtak, hogy közel kerüljenek az elnököt éltetőkhöz.
Fél egykor az Elm Streetre szinte lépésben fordult be a jármű. Ekkor hat másodperc alatt legalább három lövés dördült el, egyes állítások szerint ennél több. Az első célt tévesztett, és megsebesített egy nézelődőt. A második a nyakán találta el államfőt. Ez az a „varázslatos golyó”, amely valami hihetetlen röppálya után a gépkocsi első ülésén helyet foglaló John Bowden Connally texasi kormányzóban folytatta az útját, keresztülhaladva a mellkasán, a kezén, végül a combjában állt meg. A harmadik, végzetes lövés fejen találta Kennedyt. Ekkor történt valami elképesztő: Jackie, a feleség kimászott a gépkocsi csomagtartójára, és kézzel próbálta összeszedni a férje felkenődött agymaradékát… A fekete Lincoln a legközelebbi, parklandi kórházba hajtott. Egy órakor az AP amerikai hírügynökség egyetlen szóval repítette a hírt világgá: halott.
„Ki nem ölte meg Kennedyt?” – ez volt a címe egy dokumentumfilmnek, amely az FBI által vizsgált 250 lehetséges elkövetőről szólt. Hivatalosan még mindig egy gyilkos van, ő Lee Harvey Oswald. Senki más neve nem fordult elő elkövetőként a most megnyitott aktákban, sem a merénylet után működő Warren-bizottság és még két hivatalos vizsgálat anyagaiban. Ebben azonban nem hisz az amerikai lakosság kétharmada. A gyilkosság időpontja környékén még a nyolcvan százalékot meghaladta azoknak a száma, akik elvetették, hogy egy „24 éves senki” egyedül kezet emeljen az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb elnökére. Nagyobb erőt, jelentősebb szervezettséget gyanítottak a merénylet mögött. Egyharmaduk hisz abban, hogy a CIA vagy az FBI keze volt a dallasi gyilkosságban, ugyanennyien inkább a maffiára gyanakszanak.
A magányos merénylő hivatalos elmélete csupán a népesség 15-20 százalékát tudta maga mögé állítani.
Hoover aggódott Oswaldért
Erősen tartotta magát, hogy a szovjet KGB állt a merénylet mögött, amit a szakértők olyan ostobaságnak tartanak, mint azt, hogy ufók gyilkolták meg Kennedyt. Bár a szovjet szálat nem lehet kizárni, ha Oswald zavaros orosz kapcsolatára gondolunk. Vagy esetleg Fidel Castro megelégelte, hogy az Egyesült Államok az életére tör? Lyndon B. Johnson alelnökre is árnyék vetült, hiszen már az államfő holttestét Washingtonba szállító repülőgépen letette a hivatali esküt, ráadásul texasi lévén könnyen megszervezhette a merényletet. De Edgar Hoover FBI-vezető is gyűlölte a Kennedyeket, és tarthatott attól, hogy leváltják. Vagy talán a tábornokok csapatával megtámogatott hadiipari lobbi áll a háttérben, mert látta a korábban tomboló fegyverkezési verseny lanyhulását, és veszélyben érezte busás bevételeit? De gyanakodhatunk texasi szélsőséges elemekre is, akiknek elegük lett az elnök „elvakult polgári jogi tevékenységéből”.
Ennyi indítékot figyelembe véve kilátástalan vállalkozás megtalálni a tettest, ezért születtek a különböző összeesküvés-elméletek. Talán a most nyilvánosságra került tények által világosabb lesz a kép, de nem annyira, hogy tisztán lássunk.
Különösen érdekes Oswald kevesebb mint két hónappal a dallasi merénylet előtt tett hatnapos mexikói útja. Oswald a tengerészgyalogságnál szolgált lövészként, s egyes források szerint csapnivaló lövész volt, mások szerint meg kiváló. Amikor kitudódott marxista meggyőződése, kitették a hadseregből. Két évre a Szovjetunióba utazott, ott nősült meg, aztán a forradalmi Kubába indult, a kommunista sejtek munkájában vett részt. Ilyen előzmények után természetesen rajta volt a CIA és az FBI megfigyelési listáján, ám a merénylet előtt „eltűnt”. Az elnökgyilkosság előtt rövid idővel vállalt munkát a tankönyvraktárban.
A hivatalos verzió szerint annak hatodik emeletéről tüzeltek az elnökre. Menekülése közben lelőtt egy rendőrt, aki tanúvallomások szerint előzőleg találkozott Oswald későbbi gyilkosával, a félvilági kapcsolatairól ismert sztriptízbár-tulajdonossal, Jack Rubyval, eredeti nevén Jacob Leon Rubensteinnel. Kevesebb mint másfél óra múlva elkapták egy moziban, talán ez volt Amerika leggyorsabb, briliáns eredményt hozó nyomozása. A most nyilvánosságra hozott aktákból kiderül: Edgar Hoover FBI-igazgató még aznap figyelmeztetést kapott Dallasból, hogy működik ott egy Oswald lelövésére készülő „bizottság” (egyik tagja értesített erről egy FBI-ügynököt).
Hoover azonnal tájékoztatta a helyi rendőrfőnököt, és megfelelő védelmet kért Oswald számára, ezzel azonban nem törődtek a dallasiak. Az első kihallgatásáról jövet szinte maguk előtt tolták a merénylőt, amikor a rendőrségi épület alagsorába töltött fegyverrel bejutó Jack Ruby agyonlőtte.
Ő négy év múlva a börtönben rákban lelte halálát.
A szakértők lehetetlennek tartják, hogy Oswald hat másodperc alatt képes lett volna három célzott lövést leadni, miközben a vadászpuskát fel is kellett húznia. Hoover azért aggódott Oswald életéért, mert ha megölik, nehezen lesz hihető a magányos merénylőről szóló elmélet. Igaza lett.
Térjünk vissza a mexikóvárosi útra! A CIA lehallgatta a szovjet és a kubai nagykövetség telefonbeszélgetéseit. A dokumentumokból kitűnik, hogy Lee Harvey Oswald kubai és szovjet diplomatákkal is találkozott. Megbeszélést folytatott vele Valerij Kosztyikov szovjet konzul, aki a KGB tagja, a szabotázsért és merénylekért felelős osztály beosztottja. A kubaiaknál az akták szerint a beutazási vízumát sürgette. Volt még egy telefonhívása a szovjet követségre, de megkeresésére nem válaszoltak.
Egy Moszkvából származó FBI-jelentés összefoglalta, mit gondolnak a szovjetek a Kennedy-gyilkosságról. Az információkat adó szovjet személy szerint Oswaldot nem tartották sokra: „ideggyenge mániákus, aki hűtlen volt hazájához és minden máshoz”. Ilyen férfiban aligha bízhattak meg a szovjetek, ugyanis akár az első kihallgatáson könnyen eljárhat a szája, abból pedig világháború lehet. Alig voltak túl az egy évvel korábbi kubai rakétaválságon, amikor hajszálon függött a Föld sorsa. A Kreml vezetői tartottak attól, hogy a világ újra az atomháború szélére sodródhat. A dallasi merényletet egy szélsőjobboldali puccs részeként látták, amelynek fő szervezője Lyndon B. Johnson. Howard Hunt, aki a merényletkor CIA-ügynökként szolgált, majd a Richard Nixon elnököt távozásra kényszerítő ’72-es Watergate-ügyben is szerepelt, 2007-ben bekövetkezett halála előtt magnóra mondta a vallomását. Ő is Johnson alelnököt nevezte meg a Kennedy-gyilkosság egyik főkolomposának: az elnökkel összeesküvés végzett, amelyet a maffia szervezett, de tudomása volt róla a CIA-nak és Johnsonnak is.
A gyilkosság utáni években több mint harminc tanú távozott az élők sorából – ez a tény is a nem hivatalos verziót erősítette, hiszen közülük többen beszéltek azokról a fegyveresekről, akik a merényletet követően elmenekültek a
Dealey Plazára kiváló lövési lehetőséget adó dombos területről. A három irányból leadott lövés halálos ítéletet jelenthetett az elnöknek! Továbbra sincs válasz azokra a kérdésekre, amelyek az Abraham Zapruder dallasi lakos által megörökített, 26 másodperces film alapján születtek. A képeken azokat a pillanatokat kapta el Zapruder, amikor találatok érik az elnököt, és leborul a gépkocsi ülésére. Az utolsó lövéskor JFK feje jól láthatóan hátracsuklik, tehát szemből és nem hátulról, a tankönyvraktár irányából kellett jönnie a lövésnek, ahonnan Oswald tüzelhetett. Erre előálltak egy magyarázattal: Kennedy egészségi állapota, a hátmerevítő volt a furcsa mozgás oka. A mindig sportos, napbarnított elnököt számtalan betegség kínozta, de ezt a közvélemény előtt eltitkolták.
Kennedy élete 46 évében háromszor adták fel neki az utolsó kenetet. Serdülőkorában hónapokig volt kórházban, hogy kiderítsék, miért gyenge, miért kínozzák hasgörcsök és hasmenés. Addison-kórt diagnosztizáltak, ez a mellékvesekéreg betegsége. Az erre kapott kortizon meggyengítette a gerincét, hátfájdalmai folyamatosan kínozták, emellett voltak gyomor-, végbél- és prosztatapanaszai, állandósult húgycsőgyulladása, mindezt álmatlanság kísérte, tályogok jelentek meg rajta, és folyamatos súlyvesztésben élt. Életének állandó részévé vált a mindennapos orvosi kezelés. Gyakran fényképezték speciális hintaszékében, ugyanis ez enyhítette hátfájdalmait.
Orvosai olvasóállványt terveztek neki, ezt mindenhova magával vitte, hogy ne kelljen beszéd után meghajolnia, mert még az is fájdalmat okozott neki. A helikopter lépcsőjéről, ha a sajtó nem volt jelen, csak nagyon lassan, fokonként tudott leszállni. Egy-két kép készült, amelyen mankót használ, ám ezeket a sajtó nem közölhette. New York híres-hírhedt orvosa, Max Jacobson is kezelte 1960-tól. Jacobson amfetamininjekciókat – mai nevén speed kábítószert – adott Kennedy hátába, amitől szemmel láthatóan jobban lett. Nem kellett mankóval járnia, egy időre erőtől duzzadó, tettre kész lett. „Azt sem bánom, ha lóhúgy, ez hat” – mondta aggodalmaskodó öccsének Kennedy. Ám a kezelések következményeként gyakran látták kábának, fáradtnak, álmosnak.
A kubai rakétaválság napjaiban, 1962 őszén a világ az amerikai–szovjet nukleáris összecsapás szélén egyensúlyozott, s Kennedyn abban a két hétben a pánik jelei ütköztek ki, úgy érezte, elérkezett a pillanat, amikor döntenie kell békéről vagy az atomháborúról, amelynek első napjaiban 150 millió ember halhat meg. Végül áthidalták a válságot. „Egyetlenegy elnök sem kaphat ilyen gyógyszereket, akinek az ujja a vörös gombon van” – figyelmeztette Hans Kraus, a Fehér Ház orvosa az elnököt.
A merényletkor is használt gerincmerevítőt hátfájdalmai miatt, egyesek szerint ez okozta a lövedék becsapódásakor a fizika törvényét meghazudtoló mozgást. Ha JFK megnyerte volna a következő, ’64-es elnökválasztást, akkor sem tudta volna új elnöki periódusát befejezni – állítják szakértők. Nem tudta volna elhatalmasodó egészségi problémáit elrejteni a közvélemény elől, vagy belebukott volna egyik nőügyébe. Számtalan hódítását nemcsak feleségének kellett elviselnie, de súlyosan veszélyeztette az elnöki intézményt is. Hölgyek jöttek, mentek: volt, akit a maffia küldött, de volt olyan is, aki külföldi ország kémnőjeként tevékenykedett. Kielégíthetetlen szexuális étvágyát egyesek az apai hagyománnyal magyarázzák, mások pedig a gyógyszerek hatását látják benne.
Láthatatlan kezek
De milyen elnök is volt JFK, akit a mítoszok szintjére emelnek a dallasi lövések, amelyek befejezetlenné tették művét? Az amerikaiak „tudományos” rangsort állítottak fel az elnöki munka értékelésére. Az egyik próbálkozás a hatodik legjobb elnökként jelölte meg Kennedyt, de általában a középmezőny elejére, a 16–18. helyre teszik. Érdekes, hogy nem volt nagyobb külpolitikai sikere – sőt a disznó-öbölbeli beavatkozás, a fokozatos elkötelezettség a vietnami háború felé kudarcként értékelhető –, mégis e téren látják fő érdemét, hiszen elkerülte, amelytől maga is rettegett, az atomháborút. A belpolitikájában egyetlen nagy ívű reformot sem tudott végigvinni, bár számosat megalapozott közülük. Nem volt kiemelkedő amerikai elnök, de jobb volt, mint a nagy átlag. Közvetlensége stílust teremtett a politikusok közt, akik azóta is próbálják megfejteni titkát, meghódítani a népszerűségnek azt a fokát, amelyre Kennedy, a jóképű, fiatal, ír katolikus felért.
Kik állhatnak hát a merénylet hátterében?
Johnson alelnököt a Kennedy-klán folyamatosan megalázta, éreztetve vele, hogy ő csak egy texasi tanár. Hoovernek, az FBI urának sem volt a szíve csücskében a két Kennedy, John, az államfő és Robert, a főügyész. A maffiának is akadt elszámolnivalója az elnökkel, megválasztásakor szállította a szavazatokat, ám az elnök nem lépett fel elég erélyesen a kubai kaszinóinak visszaszerzése érdekében. A hadiipari komplexumot sem nevezhetjük hívének, amely látta füstbe menni a nagy megrendeléseket. Egy korábbi beszédében JFK kihívta maga ellen a „titkos társaságokat” is, amelyek láthatatlan kézzel irányítják az Egyesült Államokat.
Nem véletlen, hogy a mai napig el akarják hallgatni a világ közvéleménye előtt az igazságot.
Nagy erőket lehet sejteni a merénylet mögött!