Meginnék egy jó sört… – mélázott el Rezeda Kázmér, miképpen Szindbád, a tengerjáró hajós mélázott el gyakran, akkoriban, amikor Rezeda Kázmér még gyerek volt, valamikor réges-régen, olyan régen, hogy az óvodákban még óvó nénik olvasták fel a meséket a gyerekeknek, és a kislányokat lányoknak, a kisfiúkat pedig fiúknak szólították.
Azokban a régi időkben olvasgatta Rezeda Kázmér tengerjáró Szindbád történeteit, amelyek mindig úgy kezdődtek, hogy Szindbád odahaza üldögélt barátai társaságában, Bászra városában, gyönyörködött a táncosnők táncában, mézízű bort kortyolgatott, és hálát adott Allahnak, amiért ilyen szép életet élhet.
S ahogy Rezeda Kázmér felidézte magában ezeket a gyerekkori emlékeket az Ezeregyéjszaka meséiből, próbálta tetten érni a pillanatot, amikor az iszlám ilyen örömtelen, bigott, embertelen és rémes halálvallássá változott, de sajnos nem tudott rájönni, mikor és miért történt mindez. Úgyhogy el is engedte a pillanatkeresés dolgát, és megismételte magában, még nagyobb határozottsággal: – Meginnék egy jó sört…
Rezeda Kázmér elég öreg volt már ahhoz, hogy csak jó söröket igyon, s ahhoz is, hogy ezeket a jó söröket megtalálja idehaza is. Ahhoz pedig végképp elég öreg volt már, hogy tudja, az igazi nagy csodák a szomszéd utcában történnek, meg a sarkon, és szemközt, a másik oldalon, ahol még mindig kinyitott délutánonként az Illúzió, és előkerültek az öregurak, hogy megvitassák az ügyeket.
De most az ördög szállta meg talán Rezeda Kázmért, ugyanis összepakolt, asszonyát maga mellé vette, és meg sem állt Írországig.
Írországban aztán kipakolt, a magas beosztásban lévő barátjánál, elrendezte a vendégapartmanban holmiját, kitették a fogkeféket a fürdőszoba polcára, egymás mellé, kéket és sárgát, Dublin gazdagabbik végén, és elindultak megtalálni azt a sört.
Írországban nehéz rossz sört találni. Éppen ezért annyira nehéz megtalálni azt a sört. Azt, amelyik még nem volt sohasem.
Ismerte Rezeda Kázmér Írországot, szerette az íreket, különösképpen az írek históriáját, mely oly’ közel volt a magyarokéhoz, ismerte Rezeda Kázmér az ír kocsmákat, és azt is tudta, hogy egy rendes, katolikus ír Paddyt iszik, mármint whiskyből, egy jöttment protestáns Bushmills Maltot, a hülye turista meg Jamesont.
Az igazi ínyenc pedig Redbreastet, single pot stillt, legfeljebb egy jégkockával, és ha tizenkét éves, hát az se baj.
És ír söröket is ivott már Rezeda Kázmér, mi tagadás. Hűvös, jóféle Kilkennyt, Casey’st, (csak csapolva!), egy félbarna Smithwick’s, mondjuk egy tökéletes chowder után, aztán ott vannak az O’hara’s csodái, a feketétől a vörösön át a világosig és a stoutig, no és a porterhouse portékái, a Temple Lager, a Chiller, az An Brain Blásta – közel hétfokos! –, az Oyster Stout, a Plain Porter, és az XXXX Full Stout, ha még nem lenne elég.
„Comment voulez-vous gouverner un pays où il existe 246 variétés de fromage?” – sóhajtott fel állítólag egyszer De Gaulle tábornok, vagyis „hogyan akarnak kormányozni egy olyan országot, ahol 246 fajta sajt létezik?”; mások szerint a mondás Churchillé, de bármelyiküké is, ugyanígy sóhajthatott volna fel Bobby Sands vagy Arthur Griffith is, sajt helyett a sört emlegetve.
De Rezeda Kázmér most egy másik sört keresett. Egy igazi sört keresett, amilyet még nem kóstolt soha, és amelyet élete utolsó vacsoráján is szívesen kóstolna, feltéve, hogy nem jóféle olasz koszt lesz utolsó vacsorára, mert ahhoz nehezen képzelte a sört.
Felkerekedtek hát, a magas beosztású jóbarát, annak asszonya, meg Rezeda Kázmér és asszonya, és elmentek Wicklow felé.
Ha egy vándor Wicklow felé indul, akkor csak idő kérdése, hogy mikor köt ki Glendalough-ban. Igen, állítólag minden út Rómába vezet, kivéve Dublintól délre, a Wicklow-hegységben, mert ott minden út Glendalough-ba vezet. Így aztán Rezeda Kázmér is ott találta magát Glendalough-ban, a Valley of the Two Lakes-ben, és felidézte magában Szent Kevin emlékezetét, a félénk szerzetesét, aki százhúsz évig élt, 498-tól egészen 618-ig, és egészen idáig, a semmi közepéig menekült a gyógyításra vágyakozó rajongói elől, beköltözött egy fa odvába, és egy reggel, mikor kinyújtotta kezét az odúból, egy rigó fészket rakott a tenyerébe, lerakta tojásait, Kevin pedig addig tartotta mozdulatlanul a kezét, míg ki nem keltek a tojások. Nos, ott állt Rezeda Kázmér, a csodálatos kolostoregyüttesnél, a kelta keresztek között, a megmagyarázhatatlanul misztikus ír tájban, és kinyújtotta kezét, talán belerakja valaki a sört, amelyet aztán tartogathat egész életében.
Nem rakta bele senki.
Ezért inkább elmentek még Enniskerry csodálatos kastélyához, sétáltak a kastélykert gyönyörűséges fái között, a Deerpark lenyűgöző vízesésénél, majd elkeveredtek Roundwoodba, és beültek a Roundwood fogadóba, ahol aztán megtörtént a csoda.
A csodát egy farkas hozta a szájában.
És az a sör volt: a Wicklow Wolf.
Sok mindent gondolt már Rezeda Kázmér, de azt, hogy egy írországi, felső erjesztésű kis kézműves sör lesz élete söre, azt bizony nem gondolta soha.
Pedig a Wicklow Wolf mindent vitt. Egy igazi, könnyű, ódivatú, friss, harsogó, ízes, inni, sőt harapni való pale ale-t tettek Rezeda Kázmér elé, gyöngyöző pohárban ott, a Kerekerdő Fogadóban, és elkerekedett minden, helyükre kerültek a dolgok, a chowder tökéletes volt, sima, selymes és gazdag, a sült csirke sült csirke volt, a sült krumpli meg sült krumpli, szerencsére egyiket sem gondolták újra, az első négy pohár Farkas legördült puhán, nyomot sem hagyott, csak valami soha nem volt és soha el nem múló ízt, előlopakodott a délután is, hozott magával esőt, de akkor ez már mindegy volt, már ott ült az asztalnál Szent Kevin is, és megnyílott egy palack Redbreast, és abból sem lett baj, hogy tizenkét éves volt az a Vörösbegy, Rezeda Kázmér pedig azon töprengett, hogy talán mégsem muszáj feltétlenül megöregedni, és érdemes olykor a sarkon túl keresgélni a csodákat, még akkor is, ha az ember történetesen elmúlott ötszáz éves…
Csak egy baj volt, s egy baj maradt: a Wicklow Wolfot egy nagyjából ötven kilométer sugarú körön belül árulják. Vagyis két út mutatkozott az esős, novemberi délutánban. Vagy örökre ott marad Rezeda Kázmér a Kerekerdő Fogadóban, vagy ahányszor kedve szottyan élete sörére, felkerekedik.
Hiába no, mindannyian Szent Kevin kezében vagyunk, ha Wicklow-ba visz utunk s jó sorunk…