Emberi családban kivételes a századik születésnap, az országok családjában jóval kevésbé. Balti barátaink, az észtek a közelmúltban ünnepelték állami függetlenségük századik évfordulóját. A csalóka „hivatalos” kor ellenére észtek és nyelvük cseppet sem ifjak az öreg kontinensen, a Baltikum őslakosai közé tartoznak.
Az észt törzsek ősi szabadságának, ahogy maguk nevezik a hajdani időket, az 1200-as években a lovagrend Kardtestvérei vetettek véget. A német lovagrend ezen ága 1211-ben II. András engedélyével a Barcaságban telepedett le, a király befogadó jobbjába azonban hamar belemartak független fiókállamot akarván létrehozni. II. András 14 év elteltével kénytelen volt kiverni őket a korona területéről.
Ekkor indultak északnak, s a lengyel korona porosz vidékeiről készítették elő baltikumi hadjárataikat. Ezek nyomán vér áztatta a balti vidéket, évtizedekig zajlottak a hódító háborúk, melyeket észt földön századokig fel-fellángoló függetlenségi harcok követtek. Bár mértékadó régészeti becslések szerint a honfoglaló magyarság és az észtség lélekszáma nagyságrendileg azonos lehetett, ma nemzetünk minden kisebbségi fogyatkozása mellett is tizennégyszer nagyobb az észtségnél. Még egy jó ok, amiért Szent István királyunk páratlan államférfiúi bölcsességét tisztelhetjük!
Ám ha kevesebben is vannak az észtek, újkori függetlenségük idején minden téren, a kultúra és a nyelv fejlesztése terén is kiemelkedő eredményeket hoztak létre, mindmáig példát mutatva, hogy ilyen kis lélekszámú nép is képes lehet az egyre agresszívabb globális szennykultúrával szemben nemzeti alternatívát mutatni. Nekünk, magyaroknak külön is kedves lehetne, hogy az 1920-as években induló, a nyelvrokonság szimpátiájára épülő magyar‒észt(‒finn) közművelődési mozgalmak a magyar nyelv és a művészetek kivételes megbecsülését hozták észak vidékein.
Csak ehhez társadalmi méretekben tudnunk kellene róla, valahogy úgy, ahogy a két világháború közötti időkben tudtunk. Újra meg kellene becsülnünk azon ritka helyeket, ahol hagyományosan szimpátiával tekintenek ránk! Nincs még egy ország Európában, ahol annyi jeles író-költő fordította volna nemzeti remekeinket, mint éppen a kis Észtországban. Jókaitól több tucat regényt ültettek át észtre, de Krúdy, Móricz, Kosztolányi csúcsait is remek fordításokban látjuk viszont. Ám ha valakit épp a (nem színvonaltalan) ponyva győz meg, hát Gulácsy Iréntől Zilahyig rengeteg mindent megtalálhat.
A Pál utcai fiúk évtizedekig a kötelező olvasmányok közé tartozott az észt közoktatásban, iskolai téma az Egri csillagok, Petőfi költészete, Kölcsey Hymnusa és Vörösmarty Szózata is. Az ember tragédiáját számos nyelven (német, olasz, észt, finn) olvastam filológusi kíváncsiságból. A katartikus madáchi élményhez hasonlót csak az észt változat tudott nyújtani. Nem véletlenül: fordítója Jaan Kross, a huszadik század egyik észt íróóriása, akit kétszer is jelöltek irodalmi Nobel-díjra. (Kesernyés zárójel: mivel őt joggal jelölték, a díj groteszk logikája alapján egyszer sem kapta meg.)
A kilencvenes évek közepén, mikor a Tartui Egyetemen a magyar nyelv és irodalom szakot alapítottam, sokat kirándultam Dél-Észtország lankái közt. Egyszer, a Kahriló-tó partján jártomban nyolcvan körüli barátságos parasztember házába vetődtem. Kicsinyke lakhelye az észt paraszti építészet szépségének és a szovjet kolhozosításnak sajátos keveréke volt. A nagy háború előtti negyven hektár erdejéből a kolhoz négyzetméternyit sem hagyott.
Midőn megtudta, magyar vagyok, elemi iskolai emlékei közt kezdett kutatni, s rá is talált nemzeti imánkra Albert Kruus fordításában. Hibátlanul szavalta első két strófáját, csak a harmadiknál akadt el! Hát ilyen ország is akad a világon, ahol egy Isten háta mögötti tanyán élő néhány elemis aggastyán is emlékezett Kölcsey Hymnusára. Isten áldja hát Észtországot születésnapján, vivat Estonia!