Az Agysérültek Rehabilitációs Osztályának három éve kialakított kómacentruma volt az első az országban, amelyet azért hoztak létre, hogy a kómás betegek valódi esélyt kapjanak a felépülésre. Itt ugyanis olyan speciális ápolásban-gondozásban részesülnek, amely nem csupán az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen, de abban is segít, hogy amennyire csak lehet, visszatérjenek közénk. Nem is gondolnánk, hogy még az előbbi feladat sem egyszerű: az ágyhoz kötött betegeknél ugyanis, kortól, általános fizikai állapottól függetlenül már 24 óra alatt is felfekvések, azok nyomán pedig fertőzések alakulhatnak ki, ezért speciális, úgynevezett antidekubitusz matracot, párnát igényelnek. Emellett rendszeresen mozgatni kell őket, hogy az izmok, ízületek ne tapadjanak le az állandó fekvéstől, és ha magához tér, képes legyen mozogni a beteg.
Mert magához tér, legalábbis azok közül, akik itt fekszenek, majdnem mindenki. Ehhez persze – furcsa lehet ez a kifejezés itt, de talán ez írja körül legjobban a lényeget – nagyon gondos előválogatásra van szükség. Dénes Zoltán osztályvezető főorvost, aki hétfőnként személyesen megy el azokhoz, akiknél esély van a felépülésre, erről is kérdeztük. Beszélgetésünk során a főorvos a kómás állapottal kapcsolatos tévhiteket is igyekezett eloszlatni.
– Azt hiszem, Michael Schumacher síbalesete mindannyiunk számára világossá tette: bármelyikünk szenvedhet olyan súlyos sérülést, hogy kómás állapotba kerül.
– Ez így van. Az agysérülés nem válogat, élsportolóval, kőművessel, orvossal, újságíróval egyaránt megeshet. Persze, amikor hírességek kerülnek ebbe a helyzetbe, akkor jobban az érdeklődés középpontjába kerül a téma, de szerencsére azért ez nem nagyon gyakori állapot.
– Magyarországon évente nagyjából hány ember kerül ilyen állapotba?
– Több ezren, de csak néhány százan maradnak benne hosszabb ideig, akár hónapokig is.
– Pontosan mi történik ilyenkor az agyban?
– Úgy kell ezt elképzelni, mintha leállna a számítógép, és megpróbálnánk újraindítani. Amikor megtörténik az agysérülés, leáll a szoftver, vagyis az agyműködés. Amíg nincs agyműködés, nincs emlékezés sem, hiába írnak ilyen filmes forgatókönyveket. A komputeres példánál maradva, ha a program nem működik, nem tud benne mentést végrehajtani.
– Ezek szerint az olyan történetek, amelyek arról szólnak, hogy hosszú évekkel a balesetet követően magához tér egy beteg a kómából, és könyvet ír arról, mit látott, tapasztalt ez idő alatt…
– …az mind mese.
– Azt meg tudják mondani, hogy kinek mekkora az esélye arra, hogy újrainduljon az agyműködés? Most olvastam egy kutatásról, ahol az agy glükózfelvételéről készült MR alapján következtetnek erre, mondván, a működő agynak szüksége van energiára.
– Ezt nem lehet pontosan megmondani. Az ön által említett módszerrel is csak azt tudjuk megnézni, hogy aktuálisan működik-e az agy. Nyilván van olyan mértékű sérülés, amikor csaknem biztosan kijelenthetjük, hogy nem várható helyreállás, vagy csak marandó károsodással. Ha eltelik egy év, és a beteg ugyanabban az állapotban van, sajnos ez a valószínű.
– Helyreállást említett, de mi, laikusok úgy szoktuk mondani, hogy a beteg felébred a kómából.
– Ez óriási félreértés. Mint mondtam, a kóma az agy működési zavara, nem alvó állapot, így felébredni sem lehet belőle, csak helyreállni.
A kómának különböző fokozatai vannak, ha valaki a fájdalomra sem reagál, azt nevezzük mélykómának. Lehet valaki kómás állapotban nyitott szemmel is, ezt már vegetatív állapotnak mondják, de itt sincs tudatos agyműködés, csak a szervezet vegetatív rendszere funkcionál. A lényeg, hogy semmilyen kontaktus nem létesíthető a beteggel, nem reagál a környezetére.
– Mi az az időintervallum, amelynél azt mondják, hogy van esély a helyreállásra?
– Ez több mindentől függ. Egyrészt a beteg korától. Fiatalkorban még nagyon sok mindent képes megtanulni az agy. Egy hetvenéves kómásnál nagyon kicsi az esély bármilyen helyreállásra. Fontos kiindulópont a sérülés mértéke is, hiszen, ha nagy területen pusztultak el az agysejtek, nincs minek helyreállnia. A harmadik szempont az illető képzettsége, nagyon fontos ugyanis, ki honnan indult, milyen tartalékkapacitásai vannak. De egy kicsit olyan ez, mintha az orvost arról kérdeznék, mi lesz a gyerekből, amikor éppen csak hogy megszületett.
– Kik kerülhetnek erre az osztályra, ki kaphat itt esélyt – ahogyan ön fogalmaz – a helyreállásra?
– Azokat igyekszünk felvenni, akiknél reményt látunk a felépülésre, rehabilitációra, ezért betegeink 70-80 százaléka balesetben sérült fiatal ember, de vannak stroke-os pácienseink is.
– Ön személyesen is megnézi azokat a betegeket, akiket más kórházakból rehabilitációra alkalmasként ajánlanak önökhöz felvételre. Komoly szakmai kihívás és etikai dilemma is lehet kimondani, hogy ő igen, ő nem.
– Nagyon nehéz feladat, hiszen mindig egy adott helyzetet látok, és nekem annak alapján kell döntenem, felveszem vagy nem. Természetesen ezt a döntést meg lehet másítani, ha változik a beteg állapota, mint ahogyan a fordítottjára is van példa: felvesszük a pácienst, de hetek múlva sem látunk semmi elmozdulást. Akkor hazaviszik, vagy megy egy ápolási osztályra.
– A családok részéről nagy lehet a nyomás, hogy vegyék fel a hozzátartozójukat, adjanak neki esélyt.
– Ez így van, de nekem szigorú szakmai szabályokat kell követnem. Természetesen nekem is vannak érzéseim, amelyek befolyásolhatnak, de ’90 óta foglalkozom ezekkel a betegekkel, így tudom már kezelni az ilyen helyzeteket. Rendszeres, hogy leülök a hozzátartozóval, és pontosan elmagyarázom, miért nem tudom vállalni a családtagjának a felvételét, elmondom, hogy ott van harminc másik beteg, akiken talán tudok segíteni, ezért erkölcsileg sem tehetem meg, hogy olyat veszek fel az osztályra, akinek nincs esélye a felgyógyulásra. Ezek sokszor nehéz és kemény beszélgetések, de hozzátartozik a munkánkhoz.
– Akiknek az állapotán nem tudnak javítani, vagy akit a hozzátartozók nem tudnak, nem akarnak vállalni, azok most ápolási otthonba kerülnek. Azokon a helyeken azonban végképp nincs esélyük helyreállni a kómás állapotból.
– Ezért fogjuk, a terveink szerint januárban, megnyitni itt a súlyos agysérültek ápolási részlegét, hogy ezeket a betegeket el tudjuk helyezni. Ott a családok kapnak időt, hogy felkészüljenek a betegek otthoni ápolására, ami nagyon kemény feladat, teljes embert igényel. De lehetőség van arra is, hogy ha van pozitív elmozdulás, visszavegyük a beteget.
– Napjainkban virágkorukat élik a különböző alternatív gyógyító módszerek. Ide nem akarnak bejönni látók, vajákosok, hogy majd ők felébresztik a kómásokat?
– Aki ébreszteni akar, annak biztosan nincs fogalma az agysérülésről, persze vannak, akik ebből élnek, de ide mi nem engedünk, nem is engedhetünk be semmilyen önjelölt csodatévőt. Ez nem a kísérletezés helye, itt nem lehet sámánkodni.
– Az önöké volt az első magyarországi kómacentrum, de most már Pécsett, Szegeden és Debrecenben is kialakítottak ilyen központokat. Ennyire sok a kómás beteg?
– Nem, szerencsére a balesetek számának csökkenésével arányosan egyre kevesebben vannak. A vidéki centrumok azért fontosak, mert két-háromszáz kilométerről ezeket a betegeket nem lehet rendszeresen látogatni. Márpedig az agy újraépüléséhez kellenek a kapaszkodók, és ebben a családnak van a legnagyobb szerepe.
A budakeszi kómacentrum tulajdonképpen egy hipermodernül felszerelt intenzív osztály: a hatalmas, világos terem közepén nővérpult, félkörben már első ránézésre is nagyon komolyan felszerelt ágyak monitorokkal és mindenféle orvosi műszerekkel körbevéve. Csakhogy akik itt fekszenek, azok nem élet és halál között, hanem a puszta lét és az emberlét határán lebegnek. Mint Júlia, aki látszólag teljesen a tudatánál van. Milyen jó, gondolom, ő biztosan hamarosan felkerül a nagy rehabilitációs osztályra. Odaköszönök neki, ám ő csak a fejét fordítja a hang irányába, tekintete tovaúszik a semmibe.
– Nem fog válaszolni, még nem – mondja Kuzmányi János vezető ápoló, miközben végigvezet az osztályon. – Három hete van nálunk, motorbalesetet szenvedett, megoperálták, kómában volt, de most már reagál a külvilágra. Ez egy minimálisan tudatos állapot, ami azt jelenti, hogy például hangra már valamelyest reagál, egyszerű utasításokat végrehajt, de ezt nem mindig teszi meg.
– Rajta kívül még két hasonlóan nyitott szemű beteg fekszik a részlegen, de kommunikálni alig lehet velük. Az egyik ilyen pácienst éppen két gyógytornász öltözteti szakszerű mozdulatokkal, lábára még edzőcipőt is húznak. A fiatal férfi tehetetlenül engedelmeskedik, mialatt egy furcsa szerkezetbe állítják, több helyütt is szíjakkal rögzítve a testét. Az ily módon függőlegesbe kényszerített páciens nagy, rémült szemmel mered a semmibe, fejét lassan ide-oda ingatva. A „Minden rendben?” kérdésre mégis, ha nem is határozottan, de bólint.
– A betegek mozgatásához nálunk az állítás is hozzátartozik. Ezt eleinte ággyal együtt végezzük, ezek a speciális fekhelyek ugyanis alkalmasak arra, hogy teljesen függőleges helyzetbe hozzuk a pácienst. Előbb csak két-három percig tartjuk ebben az állapotban, figyelve a szívverés, a vérnyomás változásaira. Ha ezt bírja a beteg, napról napra egy kicsivel tovább tartjuk függőleges testhelyzetben, már ebben az állítógépben. Ez a testhelyzet, a gravitáció minden szervünk számára fontos, elősegíti a gyógyulást, hiszen normális esetben nem fekszünk állandóan – magyarázza kísérőm. Én közben a szemem sarkából egy másik állítógépbe szíjazott pácienst figyelek.
A nő körülbelül harmincéves lehet, arca kifejezéstelen, szemei éppen csak résnyire nyílnak. Karjai a nagyjából derékmagasságban előtte lévő asztalkán hevernek, görcsös tartásban. Az egyik kezébe labdát adnak, kérik, hogy szorítsa. Vékonyka ujjai alig láthatóan megmozdulnak, amit a két gyógytornász elégedetten nyugtáz: „Nagyon ügyes vagy, Anikó, most engedd el. Jól van, megint szorítsd meg”, és ez így megy perceken át.
Mint Kuzmányi Jánostól megtudom, az agysérültek korai rehabilitációja valójában átmenet az intenzív ellátás és a rehabilitáció között. Itt a legtöbbször már olyan betegek fekszenek, akik önállóan lélegeznek, vitálisan stabilak, relatíve normális a vérnyomásuk, a légzésszámuk, vagyis alkalmasak kezdeti rehabilitációra. A szoros megfigyelés azonban indokolt, mert bármikor előfordulhat állapotromlás, és akkor bizony minden másodperc számít.
Miközben a főápoló engem okosít, az egyik ágy felől furcsa hörgés hallatszik. Mint megtudom, a páciens tüdejében felhalmozódott váladék hangja ez, amit néhány másodperc alatt szakavatott mozdulatokkal távolít el egy csővel az egyik ápoló. Amint itt végzett, egy másik beteghez lép, az ágya oldalán megnyom egy gombot, amitől az egész szerkezet, rajta a megtermett férfivel, észrevehetően rázkódni kezd. Nála ezzel igyekeznek megakadályozni, hogy a tüdőváladék besűrűsödjön, illetve megkönnyíteni, hogy kiürüljön. Ha az ember nincs a tudatánál, nemcsak felállni nem képes, de még az olyan egyszerű műveletekkel sem birkózik meg, mint a köhögés.
Dezső viszont már maga hajtja a kerekesszékét. Többször is elhalad mellettünk, így jól megfigyelhetem, hogy a koponyáján, közvetlenül a halántéknál hosszú heg fut végig.
– Autóbalesetet szenvedett a fiú, két hónappal ezelőtt még az életéért küzdöttek az orvosok, súlyos koponya-agy sérülése volt. Három hétig volt kómában, most pedig már arra várunk, hogy átkerülhessen a rehabilitációs osztályunkra. Nagyon gyorsan gyógyul, és ez reményt ad arra, hogy akár teljesen felépülhet, hiszen még nagyon fiatal, tavaly érettségizett – meséli Kuzmányi János. Akitől azt is megtudom, hogy a srác itt szembesült azzal, hogy ő a baleset egyetlen túlélője, három barátja közül egy a helyszínen, kettő a kórházban halt bele a sérüléseibe. Egyikőjük sem töltötte be még a húszat, amikor autójukkal kicsúsztak az útról, és egy fának csapódtak. Nem voltak bekötve.
– Hogyan lehet egy ilyen helyzetet feldolgozni? Egyetlen túlélő, az ember egyszerre örül, és lehet elviselhetetlen lelkifurdalása, hogy miért éppen ő maradt életben.
– Nagyon nehéz ezzel szembesülni – válaszolja János. – Azért dolgozik velünk neuropszichológus is, hogy az ilyen és hasonló helyzetekben is segítse a pácienseket és a hozzátartozókat. Mert itt bizony már a hozzátartozókkal is foglalkozni kell, hiszen bennük itt tudatosul, hogy lehet, már soha többé nem látják a gyermeküket, a párjukat vagy a szülőjüket olyannak, amilyen a baleset előtt volt. Nálunk válik nyilvánvalóvá a veszteség, itt indul el az ezzel kapcsolatos gyászfolyamat, és ez sokszor bizony rajtunk csapódik le.
A hozzátartozó, a beteg egyaránt türelmetlenné válik, miközben a rehabilitáció egy nagyon lassú, sok türelmet igénylő tevékenység. Sokak számára, ha nem is tudatosan, de megtévesztő lehet az intézmény címe is, Szanatórium utca, mert ebből akár arra is következtethetnek, hogy innen minden esetben teljesen gyógyultan, egészségesen tér haza a beteg. Ám ez a legtöbbször sajnos nem így van. A mi célunk, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a páciensből, de van, hogy ez csak annyit jelent, hogy legalább az olyan mindennapos tevékenységekben nem szorul majd segítségre, mint a mosakodás vagy az étkezés.
Sok beteg hónapokat, sőt akár egy-két évet is eltölt itt, rendszeresen járnak hozzá a rokonok, a barátok. Az ápolók akaratlanul is részesei lesznek az életüknek, sokan nem is bírják ezt a fajta pszichés megterhelést, hiszen intenzívesként nem ehhez szoktak. Ahogyan a főápoló fogalmaz, egy aktív intenzív osztályon az életmentés a cél, ezért a betegbe katétert, kanülöket helyeznek, géppel lélegeztetik, és már annak is örülnek, ha idővel ki tudják ültetni az ágy szélére, bele tudnak diktálni egy-két falatot.
A kómacentrumban viszont azon kell igyekezni, hogy a betegeket mielőbb megszabadítsák a csövektől, és minél nagyobb mértékben képessé tegyék az önellátásra. János azt mondja, az a fajta sikerélmény, amelyet ez a munka adhat, semmi máshoz nem fogható. – Amikor 2014 októberében idejöttem, szinte egyszerre érkezett velem egy lány, aki még április végén szenvedett súlyos balesetet. Több mint fél év telt el tehát az eset óta, de azonkívül, hogy kinyitotta a szemét, semmilyen válaszreakciót nem mutatott. Majd december elején egyszer csak azt vettük észre, hogy egy dalt dúdol, amely éppen akkor szólt a rádióban. Így jött vissza közénk, dúdolva.