Nungwiben, e festői kis halászfaluban, az Indiai-óceán partján az asszonyok kiöntik a szemetet a falu szélére, és kihajtják rá a kecskét meg a tehenet. Így teszik ezt Zanzibárban ősidők óta. Akármilyen forrón süt is az egyenlítői nap, nincs büdös, mert a szerves anyag az állatok révén hasznosul. Csak az a gond, hogy a kecskék és tehenek nem szoktak még rá a PET-palackra, nejlonzacskóra, autógumira, ezért amikor óceáni vihar érkezik, a maradékot felkapja, viszi magával vízi útjára. A senki földjére. A mi Földünkre. És ez csak egyetlen kis szemétdomb a végtelen sok közül.
Sokkoló adatok sora érkezik naponta: 150 millió tonna műanyaghulladék úszik az óceánjainkban, a mennyisége évente nyolcmillió tonnával nő, e mellé még további sok millió tonna szennyező anyagot ürítünk a világ tengereibe. A szemetet a tengeri állatok – emlősök, madarak, halak, teknősök, rákok – lenyelik, azok révén visszajut az ember szervezetébe. Csak a nagyságrend érzékeltetésére, egy Spanyolországban partra vetődött ámbráscet gyomrában nemrég több mint 29 kiló hulladékot találtak – műanyag zacskót, kötél- és üvegdarabokat, még víztartályokat is.
Mivel a műanyagszemét csak az 1950-es évek óta létezik, szinte semmit sem tudunk arról, mennyi ideig marad meg az óceánban. Lehet, hogy évtizedeken át, de akár évszázadokig is eltarthat, amíg eltűnik. Egy tudományos jóslat szerint 2050-re több lesz a műanyag az óceánokban, mint a hal.
Egyszerűnek tűnhet beláttatni vagy akár törvényileg kikényszeríteni, hogy csökkenjen a műanyag felhasználása, csak le kell szoknunk az egyszer használatos csomagolásokról, palackokról. Ez nyilván nagy könnyebbséget jelentene a természet terhelése szempontjából, de a probléma ennél lényegesen összetettebb. Egyre több az új veszélyes anyag, miközben még a régiek is itt vannak a nyakunkon.
Urbán Csilla, a környezetvédő Humusz Szövetség elnöke azt mondja, hogy a sokáig oly üdvözítőnek tartott újrahasznosítás sem megváltás. A veszélyes anyagok ugyanis benne maradnak a következő termékben, vagyis a veszélyes anyag másodlagosan is az! Ilyen okból már gyermekjátékokat kellett visszahívni a boltokból. Vajon mit tud és gondol minderről a többség? Tisztában van-e azzal, hogy amikor ezt a kérdést vállrándítva kezeli, akkor hosszú távra hoz rossz döntést? Olykor kényelemből vagy tehetetlenségből.
Vegyünk egy hétköznapi példát. Megérkezik az új mosógép, kibontjuk, van benne négy-öt hatalmas hungarocell lap, ezek védik a szállítás során a gépet. Mit tehetünk vele? A hungarocell veszélyes anyag, ezért sem a szelektív, sem a háztartási hulladékba nem tehetjük.
Elégetése során mérgező gázok szabadulnak fel. Tehát meg kell fogni, és el kell vinni egy hulladékudvarba, már ha a környéken van ilyen. Ez történik meg a legritkábban. A leggyakrabban, hogy a hungarocell kisebb darabokra törve bekerül a kukába, és a szemeteskocsi elviszi. (Ha nem törjük kisebb darabokra, a szemetes egy ötszázasért szó nélkül feldobja a kocsira.) A példa nyomán feltehető kérdés tehát az, miért árasztják el a világot nagy mennyiségben olyan hulladékkal, amelynek nem gondolnak a következményeivel?
A fogyasztási szokásokat az iparosodás változtatta meg, és miközben a profitnak rendelt alá mindent, meghódítandó ellenséggé formálta át a Földet. Mai környezeti problémáink az elmúlt két évszázad során uralkodó technikai-tudományos fejlődésbe vetett hit melléktermékei. Az angol William Stanley Jevons közgazdász 1865-ben figyelte meg, hogy a technológiai fejlesztések, amelyek a szén hatékonyabb felhasználását tették lehetővé, végeredményben a szén nagyobb mennyiségű felhasználásához vezettek.
A Jevons-paradoxon, vagyis a visszapattanó hatás szerint azok a technológiai fejlesztések, melyek egy erőforrás kihasználtságának a hatékonyságát javítják, végeredményben növelik a használatát. Az elmélet szerint reménytelen az energiatakarékosság, mert a hatékonyság növeli az igényt is. Amikor egy vállalat úgy dönt, hogy energiatakarékosságba kezd, a megtakarításból vagy növeli a termelést, vagy csökkenti a termék árát, így megnő iránta a kereslet, vagy a vevő a megtakarított pénzt más termékekre költi.
Paradoxon az is, hogy az autók ugyan egyre kevesebbet fogyasztanak, mégis nőtt az üzemanyag felhasználása, mivel egyrészt több lett a nagyobb autó, másrészt az emberek messzebbre utaznak. Megfigyelték, hogy a papírmentes irodákban a számítástechnika elterjedésével 40 százalékkal nőtt a papírfogyasztás, mert több lett a dokumentum, és elterjedtek a nyomtatók.
Negyvenszer újratöltve
Miközben egyre több gépet alkalmazunk, végeredményben nem rendelkezünk több szabadidővel sem, az újabb technológiák viszont tovább terhelik a környezet hulladékeltartó kapacitását. Az autó eredeti célja az utazásra szánt idő csökkentése, ám ezt arra használjuk, hogy távolabbi üzletbe vagy munkahelyre járunk. Emiatt az utazással eltöltött idő megnövekedett. A mosógépek elterjedésével megnőtt a ruhahasználat, vagyis többet mosunk. Ez az időmegtakarítás paradoxona.
A környezetbarát technológiák tehát önmagukban nem képesek megoldani az ökológiai fenntarthatóságot. A természeti erőforrások helyettesítése és hatékonyabb felhasználása nem feltétlenül vonja maga után a fogyasztás csökkenését – sőt még fokozhatja is a használatát. Tehát már nem azt kell magunktól megkérdezni, hogy mire lenne még szükségünk, hanem hogy mi nélkül tudnánk élni! Vajon a megújuló energiaforrások nem juthatnak-e hasonló sorsra? Helyettesítik-e a fosszilis tüzelőanyagokat, vagy csak újabb energiaforrásként szolgálnak?
A legújabb meghatározó környezetvédelmi hír, hogy Kína 2017 végétől lezárta határait 24-féle szilárd hulladék elől. Ez a döntés legérzékenyebben az Egyesült Államokat érinti, de Angliában sem tudnak már mit kezdeni a műanyaghulladékkal. Nálunk – szintén kínai exportőrök voltunk – még nem olyan nagy a probléma, véli Urbán Csilla, igaz, jóval kisebb is a műanyag visszagyűjtésének a mértéke.
Azzal kell tehát szembenézni, hogy Európában nincs elég feldolgozókapacitás, mert eddig az ázsiai utaztatás megoldotta a gondot, csakhogy már ott is több a szemét, mint amennyit felhasználnak. Urbán azt mondja, nem megoldás másra hárítani a saját szemetünket, és ezzel letudni a problémát. A veszélyes elektronikai hulladékot például Ázsiába és Afrikába viszik, ahol a mérgező anyagokat a helyiek a kezükkel szedik szét. A gondot most az jelenti, hogy Kína úgy hozta meg a tilalmi döntését, hogy nem adott türelmi időt, de ezzel egyben ébresztőt is fújt a világ számára: hosszú távon kell gondolkodni a hulladék sorsáról.
– A holisztikus gondolkodástól még messze vagyunk, de nem is egyszerű feladvány. Lehet, hogy egy megoldás újabb problémát generál. Ezért hirdeti a Humusz Szövetség a nulla hulladék szemléletet. Addig azonban, amíg nagy igény van a boltban a műanyag zacskóra, nem fog változni a helyzet. Nem várhatjuk a boltostól, hogy üzleti érdekei ellenében gyakoroljon önmérsékletet – mondja az elnök. – Ahogy a szelektív gyűjtést is meg kellene tanulnunk.
A gyűjtőkbe kerülő anyag fele nem újrahasznosítható, mert szennyezett, ezért megy a lerakóba. Az újrahasznosítás amúgy is a szükséges rossz, továbbá egy sor anyagot nem is lehet feldolgozni. Egy csipszeszacskóban a festéktől a műanyagig minden van.
Az üveg viszont tiszta anyag, azt lehetne többször is használni. Egy palack negyvenszer újratölthető. Az unió szerint hatvan százalékot kellene újrahasznosítani, nálunk csak 30 százalék ez az arány. És egyre kevesebb a gyűjtőkonténer, mert a lakók hatékonyan tiltakoznak, hogy hangos, csörömpöl. A háztartási hulladék 25 százalékát lehetne újrahasznosítani, nálunk 10 százalékot gyűjtenek vissza – sorolja a nem túl szívderítő adatokat Urbán Csilla.
Vissza a nagyanyákhoz?
A Magyar Értékes Hulladék Kezelők Egyesülete szakmai fórumként fogja össze a visszagyűjtő, előkezelő, hasznosító és környezetvédelmi cégeket, társadalmi szervezeteket, magánszemélyeket.
Elnöke, Garanadra Gyula azt mondja, a huszonharmadik órában vagyunk, hogy átállítsuk a rendszerünket: 2020-ban életbe lép az unió új hulladékkezelési direktívája, a riói, párizsi és lisszaboni szerződések előírásait nálunk is kötelezően be kell vezetni. Az energetikai technológiai átálláshoz azonban kettő-öt évre lenne szükségünk, ennyi időnk pedig már nincs. Mit fogunk kezdeni a hulladékainkkal, ha nem állíthatunk elő belőle korszerű energiát, ha a párizsi szerződés szerint nem lehet azt tenni, amit eddig?
– A fejlesztések nálunk keletebbre és nyugatabbra is a gazdasági érdekek mentén történnek – magyarázza az elnök. – És ez alól mi sem vagyunk kivételek. A környezetvédelem ugyan egyetlen problémakör, mégis 417 különböző jogszabályunk érvényes rá. Amikor felmértük, mit tudnak a terület szereplői a környezetgazdálkodásról, kiderült, hogy az a szempontjuk: a hulladékból minél több legyen a bevételük. Hiányoznak a rendszerszintű megoldások, ahhoz viszont új típusú gondolkodásra, összefogásra van szükség.
Nem az állam jó szándékával van a baj, hanem hogy nem egyfelé húz a szakma. 1940 környezetvédelmi szervezet próbál érvényesülni, és mindegyiknek más az érdeke. Tíz szervezet ugyanarról a témáról 18 különböző véleményt fogalmaz meg, amire azt mondja a közigazgatás – jogosan: akkor marad a mi előterjesztésünk. És ezzel jelenleg mindenki elégedett!
Nem a kormányt kell kritizálni, hanem jó javaslatokat kell kidolgozni, valamint elérni, hogy meg is értsék annak a tartalmát. Érdek nélkül valóban nincs környezetvédelmi cél, csakhogy melyik érvényesüljön: a profitérdek és/vagy a társadalmi, esetleg mindkettő?
A technológiai fejlődés nem körkörös, folyamatosan újabb anyagok és ezzel újabb problémák kerülnek be a rendszerbe, magyarázza Garanadra Gyula. Olyanok, amelyek jelenleg még nem megoldottak, vagy a megoldásuk még nem gazdaságos. Az élelmiszeriparban például használnak olyan csomagolóanyagot, amelyik hat összetevőből, négyféle műanyagból és két típusú ragasztóból áll. Nincs olyan feldolgozó, amelyiknek megérné e hulladékkal foglalkozni, az újrahasznosítás technológiáját kidolgozni, sőt még az anyaghasznosításra sincs kötelezettség.
Vagy itt a sósav, amelyből granulálással téli síkosságmentesítő készíthető, de mivel nincs megszervezve a felvevőpiaca, nem éri meg az üzemet egész évben működtetni. Gazdasági érdek nélkül nincs újrahasznosítás, a kötelezettség pedig annyit ér, amennyit betartatnak belőle. Szeretnénk átugrani a tanulási fázisokat, csakhogy olyan ez, mint a gyerekbetegség, fejleszti az immunrendszert.
Nem tanultuk még meg, hogy a veszélyes hulladék is érték. Van, aki olcsón eladja külföldre, ahol kinyerik belőle az értékes anyagokat, mi pedig lemondunk a benne található nyersanyag 40 százalékáról, mert nem ismerjük fel a hasznát. Nyugatabbra már gazdaságosan működnek olyan cégek is, amelyek régi szemétlerakókat bontanak meg és hasznosítanak újra.
– Az üvegvisszaváltás a magyar hulladékkezelés fekete báránya – mondja az elnök.
– Mindig mérem, mennyi időt kell állni a csengetés után a visszaváltó előtt. Átlagban 28 percet, a legtöbb eddig 48 perc volt. Most lett kötelező a 300 négyzetméter feletti üzletekben, de nagyon nehezen jutottunk el idáig. Az évente keletkező 160 ezer tonna ipari és csomagolási üveghulladék döntő többsége a kommunális szemétben köt ki. Nem a múltat dicsérem, de a MÉH-rendszer arra jó volt, hogy információs kapcsolatot teremtett a gyártó és a visszagyűjtő között. Lehet tervezgetni, de a rendszert előbb valakinek össze kellene raknia, és ki kell mondani, hogy a környezetgazdálkodás létezik. A versenyfutás az idővel még megnyerhető, de szükség van stratégiára, tematikára, tervekre és programokra. Ha nincs szakmai összefogás, nem lesz közös cél, és az eredmény is elmarad.
Mindenki maga dönt arról, hogyan, milyen szemlélettel éli az életét, fontosnak tartja-e a környezetének védelmét, növeli vagy csökkenti, esetleg szinten tartja a fogyasztását. Vissza, ha nem is a természethez, de legalább a nagyanyáink világába? Már létezik „projekt” a modern mosható pelenkák népszerűsítésére, és tanfolyam arra, hogy megtanítsák a textilpelenka használatát. A Textilmami klubban erről másfél órás előadás hallgatható, de vannak workshopok is. Az előadások arról is szólnak, hogy a textilpelenka három generációt is kiszolgál, és tovább lehet adni. Ez az újratanulás.
– A fenntartható fejlődésnek számtalan felfogása van – mondja Kocsis Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem docense.
– A környezet-gazdaságtan derűlátó, az ökológiai közgazdaságtan borúlátó az uralkodó gazdasági rendszer környezeti kilátásait illetően. Szerintem ez utóbbi a reálisabb. Az emberiség a technológiai fejlődés során újabb és újabb problémákat gyárt, radikális életformaváltásra azonban rövid távon nincs esély. Csak tűzoltás folyik, de ha ég a ház, akkor ezt kell tenni. A technológiai fejlődés sok esetben egy problémát megoldva három másikat teremt. Ilyen az atomerőmű: a felépülése után valóban kevéssé járul hozzá az éghajlatváltozáshoz, mint a kiváltani kívánt fosszilis alapú erőművek, ezt a problémát tehát enyhíti, de ott marad az esetenként tízezer évig sugárzó mellékterméke, és maga az erőmű, amikor harminc-ötven év után bezárják.
Korlátozott kényelem
Kocsis Tamás nem titkolja, hogy a fejlődés irányát látva nem sok ok van derűlátásra, az emberek többsége ugyanis nem foglalkozik érdemben a környezeti problémával – még a saját fogyasztásuk mértékét tekintve sem. Úgy gondolják, a környezeti problémát majd valaki okos ott fenn megoldja. Mit tehetek én, kérdezik, miért korlátoznám a magam komfortszintjét?
Pedig ez érdemi megoldás lenne. Ehhez azt is meg kellene válaszolni, hogy mi a jóllét, mi az élet értelme. Nemhogy a lemondás, az önkorlátozás felé mennénk, inkább azzal szembesülünk, hogy a „fejlődő” világ is a „fejlettek” fogyasztási szintjére törekszik.
Már maga a két megnevezés is meghatározza, ösztönzi a haladás irányát, magyarázza a kutató. Azt mutatják ezek a címkék, hogy merre kell fejlődni. Sokat beszélünk az ökológiai lábnyomról, a környezettudatosságról, a szelektív gyűjtésről, de ez csak a felszín, ez nem a mély struktúra, amelyen idővel mindenképp változtatni kellene.
A „zöld tudatú” emberek is többségükben azok, akik már ezt megengedhetik maguknak. Válogathatnak, egészségesebben élhetnek, a drágább termékeket vehetik meg – de a fogyasztásuk s így a környezetterhelésük összességében nem feltétlenül kisebb. A gazdaságot azonban elsősorban a profit irányítja, a politikát pedig a gazdaság, hiszen a választók zömükben anyagi gyarapodást várnak.
– Az ember évezredes, ösztönös törekvése, hogy gyarapodjon és jobban éljen. Ez a dinamikus növekedés egy darabig működik, de most már mintha tele lenne a világ, mintha más célok kitűzésével lehetne valóban fenntarthatóbbá tenni a világot. Egyszerre sok dolgot kellene megváltoztatni. Abban viszont lehet bízni, hogy az ember összességében nem ostoba, és ha jól határozzuk meg a problémát, akkor azt majd meg is oldja – mondja Kocsis Tamás.