Mostanában nagyon sokat gondolkodom arról, hogy mit is jelent számomra a csoporthoz tartozás. Általában sokkal megengedőbben gondolkodom, mint a környezetem, de abban a pillanatban, ha valaki ki akar rántani abból a sajátjaim közül – ebben az esetben a konzervatív értékrendet valló magyar nemzetiségűek csoportjából –, rögtön bekeményedem. Mondok két példát, rögtön az egyik coming out lesz.
A három legjobb barátnőm közül az egyik fiú.
Ő az egyik legtisztább és legnagyszerűbb ember, akit ismerek, általa értettem meg, hogy mit is jelent, hogy a szépség belülről fakad, és testi-lelki-szellemi minőséggé áll össze egy emberben. Ezek után nyilvánvaló, hogy nem vagyok homofób, vettem már részt pride-hoz kötődő eseményeken, semmi bajom nem lett, jól éreztem magam. Tegnap a barátommal, akiről meséltem, arról beszélgettünk, miért írtam azt a múlt héten, hogy hányok a melegfelvonulástól. Mondtam, hogy mert éppen azt tolják az arcomba, amit nem akarok tudni: a homoszexualitás szexuális részét. De hát, válaszolta ő – aki szintén nem vonult –, ha ott vagy, azt érzed, hogy ez egy buli, semmi több. Mire én: akkor nézd meg a tudósításokat, hozzám az jut el, az én képem onnan van.
Három nagy portál tudósítását is megnéztük, és még azok is, amelyek a legnagyobb erővel propagálták az elfogadást, csak a perverz résztvevőket, a magukat kellető gusztustalanokat mutogatták. Értem én, a képszerkesztőnek ez éri el az ingerküszöbét. Nekem meg az, hogy minden tudósítás kizárólag arról szólt, hogy mi, a többség, micsoda homofób, kirekesztő, gyűlölködő nyomorultak vagyunk, és mennyire megvetnek minket ők, a szabadság harcosai. Szerintem nem kell leírnom, mit érzek, mikor ezt hallom.
Így hajtanak egy csónakba azokkal, akik azt hirdetik, hogy csakis az a család, amelyik férfiból és nőből áll. Pedig félek, hogy azok, akik ezt állítják, pont úgy járnak, mint az ellenzék, amelyik hiába ordítja, hogy ők a többség, ha az emberek kétharmada mindig másképp szavaz, mint ők. Ma Magyarországon a gyerekek kétharmada egyszülős családban nő fel, többnyire az anyjával, akinek minden erejére szüksége van, hogy egyedül felnevelje. És akit a nagyszülei nevelnek fel? Mélyen tisztelek minden egyedülálló szülőt, nem gondolom, hogy több lennék náluk azért, mert mellettem áll egy férfi (meg nagyszülők). Lehet, hogy csak szerencsés vagyok.
A másik, amin feldúltam magam a héten, a National Geographic e havi nagyinterjúja volt, amelyben a riporter arról faggat egy genetikust, hogy génsebészettel el lehetne-e érni, hogy az emberek ne a sajátjaikhoz kötődjenek, és ilyen módon véget érjen a rasszizmus a földön. Tessék? A genetikus ellenállt, mert ő a tudományra esküdött, nem a hülyeségre, de a riporter tovább erősködik: ha mindenki mindenkivel szaporodna, mindannyian szép világosbarnák lennénk, és ránk köszöntene a világbéke.
Szerencse, hogy Darwin ezt nem olvasta, mert ugye az ő tanainak az a lényege, hogy a genetikai sokszínűség tesz alkalmazkodóvá. Akkor a fehér ember genetikai készlete alábbvaló, mint a nem fehéré? El kell pusztítani, fel kell oldani az emberiség génóceánjában? Mi ez, ha nem rasszizmus? Arról nem is beszélve, hogy zöld szemű, vörös hajú ember a világ leveszélyeztetettebb – mije is? Fajtája?
Utánunk jönnek a szőke, kék szeműek, az utolsó ilyen ember finn lesz, és kétszáz év múlva ő is meghal, és akkor az aranyhajú királylányok a mesékben lesznek csak, mint a sárkányok. Nekem egy kék szemű gyerekem van, ha nem választ kék szemű párt, kihalnak az őseim génjei. A testvérem tündér szépségű, ezüstszőke hajú, kék szemű kislányai pedig valószínűleg kis genetikai zárványok. Lassan össze lehet számlálni, hogy a világon még hányan vannak, akiknek apjuk, anyjuk természetes szőke, kék szemű, mint nekik. Eddig sem akartam egységesen tejeskávészínű lenni, de most elhatároztam, nagyon meg fogom nézni a lányom kérőit.