A Netflix és a Hulu adatai szerint több tíz százalékkal megnő a természetfeletti zsánerfilmek iránti érdeklődés halloween környékén.
Érdekes módon a legnagyobb nézettséget nem a késsel és baltával hadonászó gyilkosok könyvelhetik el, hanem a vámpírokat, vérfarkasokat, boszorkányokat, zombikat felvonultató filmek és sorozatok, főleg ha azok romantikusak is. A családi mozizás ugyanis többnyire a női közönség kezében van, és a nők szívesebben ülnek le romantikus alapon nyugvó, horrorisztikus elemeket is tartalmazó mozi elé, mint hogy órákon keresztül csak vérben tocsogjanak.
Jól tudja ezt a hazai HBO is, amely október végére időzítette az HBO GO-n már szeptember óra elérhető sikersorozat, A boszorkányok elveszett könyvének tévés premierjét. A brit Sky által készített sorozat egyszerre felel meg az urban fantasy klisészerű, kötelező elemeinek (titokzatos nyomozás, történelmi helyszínek, szerelmi szál, véres harcok) és jeleníti meg a modern természetfeletti lényeket. Legnagyobb erénye, hogy felnőttekről szól felnőtteknek. Így a varázslás és a vérszomj mellett helyet kaphat benne a genetika, a történelem és a kultúrtörténet, amely az elmúlt évek tinédzsereknek szóló feldolgozásaiból fájóan hiányozott.
Bár a vámpírokról szóló történetek sok száz éve az európai kultúrkör részei, Bram Stoker 1897-es Drakulája előtt kevéssé voltak szalonképesek. Vérszívó szörnyekben az európaiak az ókor óta hisznek, mivel a hiányos orvosi ismeretek miatt máshogy nem tudták magyarázni a számos betegség okozta gyengülést és sápadtságot. Mivel a vér mindig az élet hordozójának számított, megszületett a magyarázat, hogy éjszaka lények jönnek elszívni az áldozat vérét és így életerejét. Később ezekből a lényekből a néphit szerint vérszomjas halottak lettek, akik éjszakánként kimásztak a sírból, kiszívták az első útjukba kerülő szerencsétlen vérét, majd dolguk végeztével aludtak tovább a falusi temetőkben.
Bram Stoker azonban ezeket a félelmetes alakokat frakkba öltöztette, és bevezette a londoni úri szalonok világába. Drakula a viktoriánus kor elfojtott szexualitását jeleníti meg, ahol a vámpír egyszerre veszélyes ösztönlény és megmentő hős, a két szélsőség közötti vívódás pedig rengeteg inkarnációt tesz lehetővé.
Mannhardt András pszichológus szerint azonban az elmúlt bő évszázadban a vámpírok komoly változáson mentek keresztül. Horrorfiguraként utoljára a 30-as években jelentek meg, Anne Rice regényei nyomán a 80-as évektől azonban a vívódó hős jellegük került előtérbe. A kortárs vámpírok pozitív hősök (kivéve a jó és rossz vámpírok harcát bemutató történetek esetén a régi horrorjellemzőkkel rendelkező antagonistákat), akik titokzatosak, és valahogy mindig kilógnak a társadalomból. Ezt az érzést minden tinédzser ismeri, hiszen gyakran határozzák meg önmagukat valami ellenében (többnyire a kommersznek látott szülői generációval vagy a kisszerűnek tűnő felnőtt-társadalommal szemben), így nem csoda, hogy könnyen azonosulnak Edward Cullennel (Twilight) vagy Stefan Salvatoréval (Vámpírnaplók).
Ráadásul a mai korban nehéz találni sötét, kivilágítatlan erdei ösvényeket, ahova az emberek természetfeletti lényeket képzelhetnek, így a vámpírmitológiának is modernizálódnia kellett. Már nem attól félnek az emberek, hogy kiszívják a vérüket, hanem hogy egy iskolai vagy munkahelyi társaság mennyire fogadja be őket, illetve – az elmagányosodás kultúrájában – hogyan találnak rá életük párjára. Ezeket a konfliktusokat mesélik el könnyed formában a vámpírtörténetek. És ahogy a gyerekek örömmel játszanak a dinoszauruszokkal, mert így védett körülmények között élhetik ki a szörnyektől való félelmeiket, a felnőtteknek is hasznos, ha segítő képekhez nyúlhatnak a való életben nehezen feldolgozható problémák esetén.
A vámpírok egyre erőteljesebb romanticizálására adott válaszként az 50-es évektől a zombifilmek kezdtek el terjedni. Pszichológusok úgy magyarázzák a jelenséget, hogy míg a vámpírokat az elegancia, az önuralom és a jólneveltség jellemzi, a kannibál zombikhoz nem kötődik szexuális érdeklődés, így ők megjeleníthetik a társadalmi félelmeket.
Az 50-es évek mutáns szörnyei ezért a hidegháború és a nukleáris tél hatásaival segítettek szembenézni (Invisible Invaders, The Woman Eater), a 60-as években a zombik is háborúztak a vietnami háború nyomán (War of Zombies). A 70-es években a Watergate-botrány miatt kialakult hatalommal szembeni bizalmatlanság a Rémálom az Elm utcában szereplőiben jelenik meg, a 2000-es évek óta pedig a globális járványoktól való félelmet járják körbe a zombifilmek (28 nappal később, 28 héttel később, Z világháború). A legutóbbi zombi főszereplők azonban a vámpírokhoz hasonlóan megújulni látszanak.
A tévé képernyőjét már nemcsak a The Walking Dead gonoszai foglalják el, hanem például az iZombie szimpatikus „diétázó” zombijai.
A korábbi horrorszereplők tehát változnak. Még mindig sokan néznek horrort az ellenőrzött környezetben elérhető adrenalinlöketért, de ezek egyre kevésbé természetfeletti filmek. Az urban fantasykban szereplő vámpírok, zombik, boszorkányok, vérfarkasok, szellemek és egyéb lények egyre kevésbé különböztetik meg magukat az emberektől. Vannak persze speciális képességeik, de ahogy a modern szuperhősöket sem a repülés vagy a tárgyak mozgatása határozza meg, ők is igyekeznek egyre hasonlóbbá válni embertársaikhoz. Vagyis a mai irodalom és mozivilág trendje, hogy a különleges lények akár köztünk élhetnek. Egyesek szerint Deborah Harkness Mindenszentek trilógiája éppen ezért varázsolta el egy pillanat alatt a rajongókat, amikor 2011-ben megjelent az első kötet,
A boszorkányok elveszett könyve. Nem a megszokott disztópikus történetvezetést választotta, hanem a szörnyeket és varázslatot elrejtette a modern kori Oxford ódon falai között. Így – ahogy a regény írja, illetve minden egyes rész elmondja – kezdetben ugyan volt „a hiány és a vágy”, illetve „a vér és a rettegés”, mára a puszta együttélés maradt. Kérdés azonban, hogy miután a vámpír- és zombiirodalom már messze nem csak horrorjellegű, az emberek milyen új szörnyeket találnak majd félelmeik kiélésére.
A legújabb kutatások szerint talán semmilyet, tekintve, hogy bár a horror hat az ember legősibb ösztöneire, de sokkal fontosabb, hogy a vizuális információk feldolgozásáért felelős látókéreg, az agyféltekék közti közvetítést ellátó talamusz és a homloklebeny lép működésbe, amely a tervezést és problémamegoldást biztosítja.
Tehát elképzelhető, hogy hamarosan a legtöbb horror sokkal inkább a bonyodalmak zökkenőmentesítésére fókuszál majd, mint a vér csöpögésére.