A Rudas fürdőnek, mint szerelmi tanyának, emléket emelt úti följegyzéseiben egy jóakaró francia barátunk, „ami de la Hongrie”, amolyan Tissot-fajta improvizátor, aki a 60-as évek elején járt nálunk s nem győzte magasztalni, milyen vendégszerető nemzet a magyar általában, de különösen a magyar nő. Míg a hímnemen levő magyarság csaknem belefojtotta barátunkat a tokaji aszúba, a hölgyek valami kytherei, szinte olympusi lelkesedésben, a tokajinál is tüzesebb s édesebb csókjaikba fullasztották őt bele. Csak egy példát, úgymond.
Ott lubickol a Rudas fürdő egyik szobájában (következik színes leírása a keleti pompában, fűszeres füstök illatárjában úszó kabinnak), midőn egyszerre fölpattan egy titkos ajtó s küszöbén kalpagosan, mentésen, messze omló piros bársony ruhában, tündöklő ékszerekkel s még tündöklőbb szemekkel, melyekben a vágy s a lelkesedés lángja ég, megjelen egy csodaszép magyar nő, aki feléje tárva kerek, fehér karjait, így szól: „Tied vagyok, nemes franczia!” (Így jelent meg ez a leírás a Vie Parisienne című folyóiratban, s az idegen olvasó is tudni fogja már most, mennyire hiteles ez az „impression de voyage”.)
A Rudas fürdő ma tiszta és tisztes intézet, a kisebb követelésű polgári osztály szívesen is látogatja. Árnyas udvarán s előtte a kertecskében nyaranta víg cigányzene szól s akinek idejéből, pénzéből nem telik a messze fürdő, itt is kellemes kúrát tarthat. Érdemes följegyezni, hogy a megaggott s elszegényedett Kertbeny Károlynak, Petőfi első fordítójának, szülővárosa itt nyújtott utolsó menedéket, rendelkezésére bocsátva a Dunára szolgáló egyik szellős nagy szobát. Ebben is halt meg. És amire ezek a sorok megjelennek, még a mainál is nagyobb, már-már tündéri díszbe vonja a fővárosi hatóság […]
Ott, ahol legmélyebbre ereszkedik le a Gellért lába, a Blondel-stíljével kellemesen kiváló szerb templom szomszédjában kucorgott régebben, hivalkodik ma a Rác fürdő. Teremtő Isten! Milyen víg, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban. És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül!
A hévíznek zápszaga összeelegyedett a konyhán sistergő és rotyogó ételek zsírgőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malacot, csibét, bárányt, s ott csurgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon, a megköpülyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, aki a bőr és köröm túltengésének vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt beretválták az apát, amott vastag üstökét nyírták a gyereknek, mialatt a szorgalmas pinczér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort.
A lépcső gádorához támasztott asztalkán a „Mariandl” szerencsejáték, amolyan primitív roulette járta s mellette egy kancsal, aprószemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet hatvan éve hallottam utoljára, de el nem felejthetek.
A Rác fürdőnek volt különlegessége is: a társasfürdő. Egy nagyobb medence, amelyben ember, asszony, fiú, lány már szinte paradicsomi pőreségben került együvé. A boltozat keskeny ablakán szűrődött be valamelyes derengés, ezt is csakhamar mohón kapta be a vastag párázat, mely homályba döntötte az egész cirkuszt. Sok nyikkanás, vékony sivalkodás, öblös kacagás hallatszott közbül is, szélrül is. Ennek a víg fürdésnek vége is szakadt aztán. Nem tartották illedelmesnek. Az csak előkelő hölgyeknek való, akik a francia és belga partokon, ragyogó napvilágon, vállalkozó uraknak egybefont izmos karjain ringatózva tartanak udvart a tengerben.
Egyszerre híre ment, hogy ragyogóra vált a hajdan szurtos Rác fürdő. Tulajdonosa merőben átalakította, mesés fényre derítette. Márvány, tükör, szőnyeg, pálmafák, csend, előkelőség s tisztaság mindenütt. Eltűnt a konyha, a Mariandl, a sánta Xáverl, el a kancsal kövér hárfás asszony s jött a helyébe ízléses buffet szép szőke kisasszonnyal s húzta „Keszely Jóska karmester úr személyes vezénylete alatt a közkedveltségű dunafarmosi nemzeti zenekar”. Római, török, orosz alapon szerkesztett gőzfürdőjébe ömlött az úri közönség. Szakértők még ma is a legkülönbnek vallják.
(Ágai Adolf: Utazás Pestről Budapestre, 1909)