Jó tanács férfiaknak: ne ess szerelembe legjobb, leghűségesebb barátod feleségével, mert esetleg szíven lőnek vagy szúrnak, az már mindegy. Jó tanács feleségeknek: ne gyengülj el férjed legjobb, leghűségesebb barátjának szerelmi lázától, mert úgyis kiderül a vonzalom, és bemocskolódsz akkor is, ha végül nem történt semmi. Persze, ezek az intelmek már kétezer éve megírattak, elég fellapozni a Bibliát a tízparancsolatnál meg azoknál az igeverseknél, amelyek arról szólnak, hogy már gondolatban is lehet vétkezni, az is ugyanúgy bűnnek számít, és a bűn zsoldja ugyebár a halál.
A biblikus párhuzam meg is jelenik erősen az Erkel Színházban április 21-én bemutatott Verdi-rendezésben. Az álarcosbál színpadra álmodója, a fiatal olasz Fabio Ceresa az opera elején és végén, valamint a jelenetváltások, felvonások közben nagy festményt vetít elénk, Tiziano a Louvre-ban található egyik képét, amely Krisztus levételét ábrázolja a keresztről. Az opera-előadás „poénja” pedig az, hogy a főszereplő, III. Gusztáv svéd király éppen abban a pózban leheli ki lelkét gyilkosa karjaiban a színpadon, amelyben Jézus is látható Tiziano festményén.
Megvallom, nekem ez az „ártatlansági” párhuzam Krisztus és III. Gusztáv között azért erős kicsit, és óriási kérdéseket vet fel, mindenesetre a közönségnek nagyon tetszett. Ám, ha túllépünk rajta, minden mást csak dicsérni lehet a produkcióban. Ceresa nem erőltetett rá semmilyen aktualizálást az operára, meghagyta a történelmi környezetet, ugyanakkor remek ötletekkel színesítette a történetet, kiválóan mozgatta a színpadon a szereplőket, a kórust, és olasz stábjával látványban is pazar előadást alkotott.
Verdi operája igaz történeten alapul. III. Gusztáv svéd király ellen 1792-ben merényletet követtek el a stockholmi operában tartott bálon, az uralkodó hamarosan belehalt sebeibe. Jacob J. Anckarström katonatiszt tettének kizárólag politikai indítékai voltak, a gyilkost kivégezték. A mű cselekményét azonban egy szerelmi háromszög teszi még bonyolultabbá, drámaibbá.
A király, Gustavo beleszeret legjobb barátja, Renato feleségébe, Ameliába. A szerelmeseket rajtakapják együtt, s bár utóbb kiderül, hogy a lobogó vallomásokon túl nem történt köztük semmi, Renato megbosszulja felesége bemocskolását. Az álarcosbált sokan Verdi Don Giovannijának vagy Trisztán és Izoldájának is mondják, mert életrajzírója, Julian Budden szerint Verdi „egyetlen más szerelmi kettőse sem olyan lángoló intenzitású, mint Az álarcosbál második felvonásáé”.
Verdinek meg kellett küzdenie a cenzúrával, hiszen a mű keletkezésekor, 1857-ben az osztrák fennhatóságú, a risorgimento eszméiért lelkesedő Itáliában nem lehetett királygyilkosságot színre vinni. A cenzorok belekötöttek mindenbe. A királyból legyen egyszerű nemesember, a feleség nővér, a boszorkányos jelenetet hagyják ki (a démoni Ulrika megjósolja Renatónak a halálát), ne legyen bál az operában, és ne a közönség szeme előtt történjen a gyilkosság…
A partitúra készen volt, Verdi kiakadt, megpróbálta elvinni az operáját Nápolyból Rómába, de ott is ellenállásba ütközött, így aztán az egész cselekményt áttették a tengerentúlra, Bostonba. Warwick grófjának (Gustavo) sztorija már nem zavart senkit. Végül a szerző olyannyira megszerette az új változatot, hogy később, amikor a cenzúra már nem volt akadály, a bostoni helyszín megtartását támogatta. Sok operaház mégis visszatért az eredeti verzióhoz. Az Erkelben is ez került most színpadra a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezésében.
A 21-i előadás minden szempontból elsőrangú volt, és hatalmas sikert aratott. Beváltotta a reményeket a parádés szereposztás is. A friss Kossuth-díjas Sümegi Eszter tündökölt Amelia szerepében kellően mély és drámai alakítással, magával ragadóan, párja, a királyt éneklő Fekete Attila is a legjobb formáját hozta érces tenorjával. Második felvonásbeli szerelmi kettősük valóban az este legszebb pillanatait jelentették.
Renatót nem kisebb sztár, mint Alexandru Agache alakította: lenyűgözően, kellő temperamentummal, átütő erővel. Jó ötlet, hogy a rendező művészként, udvari festőként ábrázolta. Említsük meg az Oscart, a király apródját éneklő és játszó Szemere Zitát is, aki szép és finoman érzékeny hangjával üde színfoltja volt a produkciónak. A zenekar is remekelt az olasz Michelangelo Mazza karmesterrel az élen, akinek érezhetően a vérében van ez a muzsika.
Ilyen egyszerű a recept? A tenor beleszeret a szopránba, a bariton közibük áll. Dráma, némi komikum, és a végén gyilkosság – gyönyörű romantikus és kifejező muzsikával leöntve. A haldokló áldozat a darab végén még énekel kicsit. És mégis úgy mész haza, hogy ilyen csodát még nem láttál. Verdit csak az olaszoktól vegyenek, nem fognak csalódni.
(Giuseppe Verdi: Az álarcosbál. Erkel Színház, 2018. április 21. Rendezte: Fabio Ceresa, karmester: Michelangelo Mazza)