Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – ahogyan a hat év börtönbüntetésre ítélt, 1993-ban Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza költő, dráma- és esszéíró értékelte az egyetemes magyar ’56 jelentőségét – Magyarországot a XX. században egyedülálló világpolitikai szerephez juttatta. Az Illyés Gyulának tulajdonított csodálatos metaforával szólva: az erdélyi magyarság elsőnek hallotta meg „a tigris karmaiba esett énekesmadár [Magyarország] sikolyát”.
Néhány órával az 1956. október 23-i tüntetés, a Magyar Rádiónál lezajlott harcok után Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban létrejött a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének csírája azzal a céllal, hogy a magyarországi forradalomhoz hasonló megmozdulásban vegyenek részt, és segítsék a forradalmat. A szervezet felgöngyölítése négy évig tartott: 1960. október 24-e és 1961 januárja között 400-500 személyt tartóztattak le, közülük 59-et ítéltek el összesen 540 évre.
Fegyver, írógép
A magyar forradalom eszméi melletti kiállás jegyében 1956. október 25-én a szovátai Kelemen Imre vezetésével létrejött a Székelyföld első fegyveres szervezkedése: „A magyarországi események után láttam, hogy ottan a diákok föllázadtak a rendszer ellen, elhatároztam, hogy lemondunk az Ausztriába való szökésünkről, és úgy döntöttem, kibővítem a szervezetemet, felfegyverkezünk, írógépet, papírt és más kellékeket szerzünk, fölmegyünk a szovátai hegyekbe, és ottan röpcédulákat fogunk készíteni, amelyeken keresztül föllázítjuk a népet a rendszer ellen, úgy, ahogyan azt Magyarországon tették.” (Kelemen Imre 1956. november 1-jei kihallgatási jegyzőkönyve.) A csoport nyolc tagját már 1956. október 28–29-én letartóztatták, és 1956 decemberében 4–10 év közötti börtönbüntetésre ítélték.
A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet és a „kincses város” különböző egyetemeinek diákjai az 1956. október 24-e estére Mátyás király szülőházának lovagtermébe összehívott gyűlésen a Bukarestből szorgalmazott országos diákszövetség programját vitatták volna meg. A budapesti 200 ezer fős tüntetés és az első összecsapások hírére a gyűlés rendszerellenes demonstrációvá alakult át! A későbbi kiváló festő, Balázs Imre vezetésével először vetették fel az egyetemi autonómia kérdését, hogy az ország egyik legfontosabb képzőművészeti főiskolájára a diákok a tehetségük és ne aszerint jussanak be, hogy párttitkár vagy néptanácselnökök gyerekei.
Az ösztöndíjakat a tanulmányi eredmények és a tehetség alapján biztosítsák, azonnal számolják fel a diákmenzán tapasztalható középkori állapotokat, ehető kosztot biztosítsanak a diákoknak, a marxizmus–leninizmus, az orosz nyelv oktatása ne legyen kötelező! Mátyás király szülőházát állig felfegyverzett belügyi alakulatok vették körül, a környező utcákban teherautókon felfegyverzett katonák várták az esetleges tűzparancsot. Ennek ellenére az épületből éjfélkor kitóduló diákok a Marseilles-t dúdolták.
A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1959. február 16-án kihirdetett ítéletében hat év börtönbüntetéssel sújtott Páll Lajos korondi festőművész-költő a Mátyás szülőházában lezajlott diákgyűlés hatására írta a később corpus delictiként lobogtatott levelet Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának: „Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi események hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt.
Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a [maros] vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a »haladás« érdekében történik.” A kolozsvári egyetemi központban a magyar diákok körében uralkodó forradalmi hangulatot híven tükröző levelet Páll Lajos nem küldte el a címzettnek, mert elveszítette, egy román egyetemi hallgató találta meg, aki azonnal bevitte a kolozsvári Securitatéra, a vádiratban pedig az egyik legfontosabb bűnjel lett.
Az első sorokban
A magyar forradalom melletti szolidaritás miatt az első letartóztatásokra is Kolozsváron került sor: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Mátyás szülőházában megtartott diákgyűlés szervezőit, Balázs Imre és Walter Frigyes festőművész-, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművész-hallgatót. Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással 1956. december 13-án hét-hét évi börtönbüntetésre ítélték, majd a büntetésüket öt évre mérsékelték. Most készítem kiadásra a 29 évi kutatás után megtalált periratukat.
A Magyarországon megjelenő napilapok, folyóiratok rendszerint megfeledkeznek arról, hogy az erdélyiek az 1956. október 23-i diáktüntetéstől, felvonulástól kezdve minden jelentős eseményen az első sorokban voltak. A gyergyószentmiklósi Salamon László tervező technikus hivatalos útlevéllel Budapesten tartózkodott. Részt vett az 1956. október 23-i tüntetésen, felvonuláson, majd egy ÁVH-s tiszt letartóztatásán.
A Kádári-rezsim által összeállított, a szovjet blokk országaiban is terjesztett, négy füzetből álló hírhedt Fehér könyv – mely minden hitelességet nélkülözve, elrettentő szándékkal tárta az olvasók elé „az ellenforradalmárok iszonyatos kegyetlenkedéseit” – alapján a Securitate két fényképen is azonosította Salamon Lászlót. 1957. június 4-én letartóztatták, és tíz év szigorított fegyházbüntetésre ítélték. Szerencsésebb volt Nagy Géza, a későbbi sáromberki református lelkész – diákként már megjárta a pitești-i „átnevelő börtön” minden képzeletet felülmúló poklait –, akit a napszemüvege miatt nem tudtak azonosítani, így azt sem láthatták, hogy a felvonuláson a meghatottságtól örömkönnyeket hullat.
A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született csángó magyar Nagy Lakatos János marosvásárhelyi autószerelőként útlevéllel utazott Magyarországra, 1956. október közepétől december végéig a rokonainál, Salgótarjánban tartózkodott, 1956. október 26-án szemtanúja volt a miskolci ÁVH-székház ostromának. Hazatérése után 1958. február 13-án letartóztatták, a Kolozsvári Katonai Törvényszék „a népi demokratikus rend megdöntésére irányuló megmozdulásban való aktív részvétel” vádjával előbb tíz év szigorított fegyházbüntetésre, majd a katonai ügyész fellebbezése nyomán életfogytiglani kényszermunkára ítélte.
A kiváló író, építész Kós Károly 1956. szeptember 10-től november 11-ig tartózkodott feleségével Budapesten. Naplójegyzeteiben a következőket írta: „olyan forradalmat éltünk (akik élünk), amilyen még nem volt a világon. […] Reám csapott okt[óber] 23-a, és én örvendettem. Ez volt életemben a harmadik nagy nemzettragédia, melyet megéltem. […] A sors rendelése volt, hogy [19]56-ban éppen a forradalmat élhettem meg ott [Budapesten]: eléggé tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” A magyar fővárosban zajló forradalmi események szem- és fültanúja volt a Kossuth-díjas Lászlóffy Aladár költő is, aki ciklust szentelt a magyar forradalomnak. Amikor visszatért Erdélybe, a határon véresre verték a körmeit.
Sóhivatal
Az 1956-os magyar forradalom erdélyi, romániai hatása sokkal átfogóbb, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogyan az a kollektív emlékezetben, elsősorban a magyarországiban él! Annak ellenére, hogy Romániában nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű, politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, az erdélyi magyar elit azonnal hozzáfogott az erdélyi kérdés megoldását sürgető tervek, tervezetek kidolgozásához.
Négy, papírra vetett, részletesen kidolgozott terv született. Szoboszlai Aladár plébános az 1955. évi genfi konferencia hatására Confederatio címmel kidolgozta a laza magyar–román államszövetség – amelyhez később Ausztria is csatlakozna – tervezetét. Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész – svájci posztgraduális képzése, tapasztalatai alapján – a Szent István-i Magyarország kantonális tervezetét fogalmazta meg.
A tervezet a mai székelyföldi autonómiatörekvések időszakában is aktuális: a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal, a romániai magyar, német, szerb kantonhoz nemcsak a tömbben élő nemzettársak, hanem az egész országban élő magyarok, szászok, svábok, szerbek tartoznak. A két perben 12 halálos ítéletet hirdettek ki, mind a 12 elítéltet kivégezték!
Az idei megemlékezésnek az biztosít fájdalmas történelmi aktualitást, hogy a Szoboszlai-per tíz halálraítéltjének, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjének kivégzésére hatvan évvel ezelőtt került sor. Szoboszlai Aladárt – elsőrendű vádlottként krisztusi korban, 33 évesen – és kilenc társát 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében, Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki.
A magyar és a román történetírásban elsőként közöltem a döbbenetes kivégzési jegyzőkönyveket.
„Ötvenhat jelentősége nem a nagyszerű hősi tettekben, nem a példamutató cselekedetekben van, hanem az erkölcsi magatartásban, amelyet egy egész nemzet, a mi magyar nemzetünk tanúsított ott, azon a helyén a földnek, és abban a társadalomban, ahová Isten állította. Az összetartozásnak az a meggyőződése, amely egyszerre dobbantotta minden magyar szívét, úgy, hogy mindenki a másik helyett is érzett és tett – ez volt a nagyszerű, a világtörténelmi nóvum. Hogy csak pillanatokig tartott, az mellékes. Fontos az, hogy fölvillantotta az emberiség előtt ezt a lehetőséget” – vallott 1956-ról Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, aki a magyar forradalom eszméi hatására kidolgozta ENSZ-memorandum néven ismert magyar–román lakosságcseretervét.
Ahogy később fogalmazott: akkor még nem tudták, hogy az ENSZ sóhivatal, úgy képzelték, hogy az 1956. október 28-án a Biztonsági Tanács elé utalt „magyarkérdés” függelékeként az erdélyi magyarság jogsérelmeit, jogfosztását is az Egyesült Nemzetek Szervezete elé tárják. Dobai István részletesen kidolgozta: az ENSZ felügyelete alatt kellene végrehajtani a magyar–román lakosságcserét. 1958. február 8-án fejezte be tervezetét. Tőle függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök is kidolgozta az ENSZ felügyelete alatt végrehajtható magyar–román lakosságcseretervét. Mérnökként kiszámolta: a lakosságcsere nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntéstől eltérően Erdélyt Magyarország és Románia között függőlegesen osztotta volna két egyenlő részre.
(Folytatjuk)
A szerző történész