Kissé szakadt századfordulós képeslap van előttem a boldog békeidők Magyarországáról, 1905 és 1910 között nyomtathatták. A korabeli anzikszmódi szerint színezett lapon a frissen átadott marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium épülete látszik a Klastrom utca felőli szép kerítéssel.
A kép jobb sarkában, növendék fácskák mellett cilinderes úr, talán nem akart vagy nem tudott már kisétálni a fényképész megálmodta idillből. A főszárny homlokzati csúcsdísze alatt még nem üres a fülke, valószínűleg a Szent Szűz vigyázza belőle az iskolát. Akár Szűz Mária, akár – mint mások mondják – Szent Imre volt a fülke lakója, a kommunisták 1962-ben kivésték onnan, s a szobor azóta sem került elő.
A mai II. Rákóczi Ferenc Római Kat(h)olikus Főgimnázium (Teológiai Líceum) otthona 1903 és 1908, a nagy békeidős iskolaépítések idején készült. Utóbbi számot tekintve épp száztíz évet kellett várniuk a marosszéki szülőknek s gyermekeiknek arra, hogy ebbe a jogelődeivel immár 316 éves múltú intézménybe új reménységgel gyűlhessenek össze különleges tanévnyitóra. Az utolsó pillanatig sem szűnő gáncsoskodások okán szeptember 10. hétfőjére.
Akik valamelyest emlékeznek e tájon az évszázados román fennhatósággal járó átszervezési, elkobzási, restitúciós és helyi prefektusi útvesztőkre – már hogyne emlékeznének –, azokat nyilván kettős hittel erősíti meg a 2004 óta halasztódó, immár minden megyei passzus szerint is legális újraindítás ünnepe.
A gimnázium kálváriája és újraindításának ügye az utóbbi években nemzetközi diplomáciai üggyé vált, mondhatnánk, végre! Ideje volt már, hogy az anyaország megint anyaország legyen, anyához-apához illő felelősségvállalással és szeretettel. Mégis súlyos tévedés volna az ünneplős gyermekek és bizakodó szüleik új esélyét egyszerű diplomáciai sikernek elkönyvelni.
(Már csak azért is óvatosnak kell lennünk a diplomácia túlértékelésével, mert a gimnázium sok csatát megvívott, rettenthetetlen igazgatója most – újabb bizantin fintorral? – hat hónapos kinevezést kapott egy remélhetően semmilyen fórumon sem hat hónaposra tervezett tanévre…)
A sikerhez, a diplomáciai segítségnyújtás lehetőségéhez a helyi magyar közösség állhatatosságára volt mindenekelőtt szükség. Arra a marosszéki példára, amelynek mozgósító ereje túlnőtt a megye, sőt a Székelyföld határain, arra, amely jelképesen összefogta a legnagyobb magyar kisebbség anyanyelvi és kulturális önazonossági törekvéseit. „A közösség megtanulta, hogy egyetlenegy iskolát sem hagyhat elveszni” – hangzott el néhány napja Kelemen Hunor szájából. Egy sok mindent megélt tizedikes pedig így összegezte hálaadó szavait: „A legyőzöttség csak ideiglenes állapot, a feladás teszi véglegessé.”
E szavakban van a sokat szenvedett közösség ereje és reménye, mert amíg küzdeni akarunk és tudunk, addig nem győzhetnek le végleg minket, s amíg van küzdő, addig segíthető a küzdés.
A nemzeti önazonosság megőrzésének legfontosabb küzdőtere pedig az oktatás. Mert magyarnak nem(csak) születni kell, meg is kell maradni annak. Ez pedig, ne áltassa magát senki, társadalmi méretekben csakis anyanyelvű oktatás mellett lehetséges.
A Kárpát-medencei magyar közösség sokfelé tragikus asszimilációs veszteségeit éppen az iskolák, az anyanyelven való tanulás és boldogulás lehetőségének megvonása sietteti mind a mai napig. Egy helyzetéből adódóan többnyelvű magyar csak akkor maradhat meg szülőföldjén többnyelvű magyarnak és sikeres jövőre esélyes, kiegyensúlyozott embernek, ha kisebbségi létében nem semmizik ki őt az anyanyelvi oktatás lehetőségéből.
Sajnos ezt a leckét az utóbbi hetven évben a magyar közösségeket letörölni kívánó poszttrianoni erők mintha jobban megértették volna, mint mi magunk. Adja Isten, hogy a vásárhelyi líceum példájából mindazok a magyarok is erőt merítsenek, akik eddig a megmaradás ezen alapvető leckéjét nem értették meg.