Szarajevó az a város, ahol a Keletet és a Nyugatot csak egy útra festett fehér csík választja el. De nem is kell csík: a négy-öt emeletes klasszicista épületeket hirtelen egy- vagy kétszintes házak váltják fel, bazársorként összeállva. Azért a biztonság kedvéért a Habsburg- és a török negyed között külön táblán jelzik, hogy a turista jól látja, amit lát, még ajánlják is, hogy készítsen fotót magáról, majd vegyen 180 fokos fordulatot, és szelfizzen újra a búcsúzó osztrák–magyar örökséget hordozó épületekkel. Előttünk Isztambul, mögöttünk a budapesti Váci utca.
Eddig amerikai, brit és német márkák dominálták az utcaképet, a Baščaršijában már a helyi kézművesek, kávézók, vízipipabárok, bureksütők és csevaposok a hangadók. A levegőben faszén és sült hús illata, a fülünkben a müezzinek kórusa, körülöttünk pedig az árusok, akik méterről méterre arról győzködnek minket, tőlük vegyünk kávészettet, szuvenírt, lábbelit. Az itt kínált papucsok, surranók és cipők többsége valóban a boltban vagy a mögötte lévő műhelyben készült – mégsem hirdeti magát senki látványműhelynek, nincs felesleges reklám.
Ez a fajta őszinteség hajtja azt a fiatal testvérpárt is, amelyik kávézóvá alakította apjuk cipőműhelyét. „Ez a mi boltunk, a családi bolt. Ragaszkodunk hozzá az ő halála után még akkor is, ha mi nem tudunk olyan jó cipőt csinálni, mint ő. De nem hagyjuk veszi emlékeinket és örökségünket: kávét főzünk, és a kávézót apánk legszebb cipőivel díszítjük ki” – írják az itallapon, amely cipőtalpra fűzött bőrdarabokon mondja el a bolt sztoriját és a kávék árait. Még a hamisított nyugati luxuscikkek árusai sem akarják elhitetni velünk termékeik eredetiségét: a bazár átlagáraihoz képest igazán megfizetni ruhadarabot itt csak az egyik helyi focicsapat, az FK Sarajevo közeli márkaboltjában kell.
Az utcakép szerves része a rengeteg pénzváltó. Csak azzal tudnak egymással versenyezni, hogy minél kevesebb jutalékkal váltják az euróhoz rögzített árfolyamú bosnyák konvertibilis márkát. Ahogy átsétálunk nyugatról Szarajevó keleti világába, úgy változnak a tájékoztató feliratok is a beruházásokon, hirdetve az amerikaiakon és az EU-n túl a törökök és irániak jelenlétét az országban. Ez a mecset Törökország anyagi segítségével újul meg – áll a főtér emiatt zárva is tartó muzulmán imahelyén. Apropó főtér: mint azt egy diszkrét kőoszlop hirdeti, a teret személyesen Recep Tayyip Erdoğan török államfő hivatalának támogatásával térkövezték újra néhány éve.
Két sarokkal arrébb, a patakparton állt egykoron a Ferenc Ferdinánd meggyilkolására emlékező szobor. Hűlt helyét ma tábla hirdeti – és múzeum, amely rejtélyes okokból szombaton már délután kettőkor bezár, vasárnap pedig nyitva sincs. Nehogy a végén még megnézze egy turista! Vele szemben, a Latin hídon túl pompázatos sörfőzdét takar ki egy panel. Az 1864-ben alapított üzem a mai napig működik, most a német Oettinger-konszern tulajdonában állva ontja magából a több ízben, több minőségi kategóriában készülő Sarajevsko sört.
Egyszobás múzeuma szimbólumértékű, gyönyörű paradoxon önmagában: az anyag egy emeletre is elegendő lenne, itt – és ez igaz az egész városra és a persze arról szóló, félig-meddig hivatalos, turistáknak szóló kiadványokra is – inkább túl akarnak lenni a múlton. Túl sok jutott belőle. Nem igazán részletezik, futólag említik, amennyi feltétlenül szükséges. Miért is emlékeznének folyton arra, amit naponta megélnek ma is? A délszláv háború során szétlőtt házak, a golyó marta sebek csak annak tűnnek fel, aki nem jár Budapest nyolcadik kerületében. Magyarországon hatvan éve lőttek utoljára, itt csak húsz, vakolni való időből nekünk volt több.
Szarajevó, ha nem is felejteni, végre élni akar. Felejteni nem tud, nem is szabad, a múlt nem záródott le, csupán hibernálták. Az ország fővárosa a nagyhatalmak akaratából létezik. Bosznia-Hercegovina a daytoni béke által kreált mesterséges képződmény: két részből álló szövetségi állam, melynek bosnyák–horvát részét ugyanúgy hívják, mint az országot magát. A szerb része eközben függetlenségen, a Szerbiához csatlakozáson gondolkodik, kijelölték Banja Lukát fővárosuknak.
Ehhez jön harmadikként az ország jogilag legizgalmasabb területe, az Eszéktől délre, a horvát határ mellett található, bosnyákok, szerbek és horvátok által egyaránt lakott Brčkói Körzet. Hivatalosan ugyan része mind a Bosznia-Hercegovina föderációnak, mind a Republika Srpskának, valójában az EU és békefenntartói irányítása alatt áll. Multietnikus társadalmi berendezkedését és meglepően jó gazdasági számait idealizmusukban és optimizmusukban az egész ország jövőjének szánják.
A nyugati „tanár bácsik” Szarajevó kormányzatában is ott ülnek. Az alkotmánybíróságban és a nemzeti bankban külföldi vezetők sora neveli a helyieket jogállamiságra és monetáris kultúrára. Bosznia EU-tagsága még messze nem téma, a NATO már tagjelöltként kezeli. Ütközőzónaként egyszerre kell figyelni Szerbiára és Horvátországra, Moszkvára, Washingtonra és Brüsszelre, Ankarára és Teheránra.
A belváros fölötti dombon modern panorámaterasz várja a látogatókat.
A kilátás meseszerű. Trendi találkozóhely, lokális Normafa. Egymást érik a kirendelt desszertükkel fotózkodó hidzsábos bosnyák tinilányok, az itt első randizó párok, a véletlenszerűen beeső turisták és egy közel-keleti család, az asszonyon éjfekete nikáb. Alkohol nincs, sör csak alkoholmentes, az is ananászos. Okkal: Bosznia-Hercegovina fővárosa nemcsak kulturális, vallási értelemben véve is kelet–nyugati találkozóhely. Kevésbé optimistán: frontvonal. A muszlim bosnyákok, az ortodox szerbek, a katolikus horvátok mellett még a zsidóság is magáénak tud a városban pár szent helyet.
Szép kilátás nem csak turistáknak jár. A belvárostól jó tízpercnyi sétára, északi irányba érhető el a Ciglane lakónegyed, a Tito-korszak építészetileg legizgalmasabb szarajevói alkotása. Tömbházak tömött sorban, végig ráépítve a dombra, annak lépcsőzetesen nekisimulva, minden területet kihasználva. Szürreális látvány, cserébe minden lakó olyan kilátást kap az erkélyéről, hogy garantáltan nem plakátolja ki a szobafalra az Adriát. Az objektum közepén négy sikló üzemel, hogy a lakókat felszállítsa a domb aljáról.
A helyi tömegközlekedési vállalat üzemelteti a szerényen csak liftnek nevezett eszközt. Turistáknak az út nagyjából 250 forint oda-vissza, a jegyet a külön fülkében helyet foglaló idős liftkezelő árulja. A sikló kabinjába épphogy befér annyi ember, mint egy liftbe, az út nagyjából másfél perc. Három megálló van: lent, középen, fent. Lent, a téren nagy az élet. Sportkocsma, divatos London Coffee, szupermarket, előtte okostelefonozó koldussal és egy frissen felhúzott, modern mecset.
Jó image-et aligha akar szerezni magának az iszlám Szarajevóban, a nyugati turisták körében. A legtöbb mecset ugyanis vagy nem látogatható, ha pedig mégis, lehetetlen időpontokban. Mind közül a legnagyobbnak, a belvárosi Gazi Husrev bég mecsetnek a legszigorúbb a látogatási rendje: délelőtt két órájuk van a turistáknak, hogy benézzenek, délután egy, az is ebédidőben. A körülbelül 400 forintos belépővel még csak nem is a főbejáraton keresztül juthatunk be.
Egy kivétel van: Szarajevó legrégebbi mecsete, a várost alapító Isaković bég által 1460-ban az azt elfoglaló II. Mehmed török szultán tiszteletére épített komplexum. Tényleg komplexumról van szó: oldalában hotel üzemel, kifejezetten zarándokok és vallási turisták fogadására. A fedett szökőkúttal díszített udvarban személyesen az éppen japán lányoktól búcsúzkodó müezzin fogad, és miután előírásszerűen levettük cipőnket, kéri, hogy ne nagyon turistáskodjunk most itt, foglaljunk helyet az épület oldalában, perceken belül kezdődik a délutáni imádság. Péntek van, magyarázza, ilyenkor itt a fél város, és már szalad is fel imára hívni a minaret hangszóróin keresztül híveit.
Odabent már négy katona térdel a szőnyegen, az imádság közben is ki-be szállingózó közönség főleg fiatalokból áll, ránk se hederítenek, a kíváncsiskodó kívülállók megszokottak itt. Negyedóra múlva már újra a müezzinnel beszélgetünk. Idős, magas, vékony helyi férfi, sűrűn elnézést kér rossz angol kiejtése miatt. Rögtön aziránt érdeklődik, ki milyen vallású. A katolikus, evangélikus válaszok hallatán helyesel, ám amint meghallja az ateista szót, lecsap.
„Olyan nincs. Isten itt van, és rád is vár!” – mondja, kísérletre kérve az illetőt. „Ha egyedül vagy valahol, és úgy érzed, őszintén meg tudsz nyílni Allahnak, tedd meg, próbálj meg beszélni vele! Meglátod, sokkal jobb lesz utána.” Elmeséli, hogy nemrég egy argentin lány járt a mecsetében, aki emiatt tért át az iszlám hitre. „Eljött hozzám másnap, és közölte, Allah beszélt hozzá” – mondja a müezzin, hozzátéve: először nem hitte el, arra kérte az argentint, aludjon rá egyet.
A lánynak sem kellett több, egy napra rá ismét elment a mecsetbe. „Ekkor már arról mesélt, hogy álmában megjelent előtte Jézus, hogy közölje vele, nincs ellenvetése Allahhal szemben.” Így már a müezzin is elhitte, hogy a lány szándékai komolyak, és égi megerősítéssel is rendelkezik. Látta, hogy nálunk ennyire nem lesz könnyű dolga, így bedobta saját aha-élményének sztoriját is. „Hirtelen pénzre volt szükségem. Nem sokra, csak harminc márkára. Ahhoz én túl büszke vagyok, hogy másoktól kérjek, ezért Allahhoz fordultam. Fél óra múlva találkoztam az öcsémmel, aki a kezembe nyomott ötvenet, mondván, kirobbanóan jól érzi magát egy friss biznisz miatt.” Meggyőzőnek ez sem találtatott. Nem adta fel: „Ha magad vagy, beszélj hozzá! Ha úgy látod, működik, gyere el újra Szarajevóba, én itt leszek, és megbeszéljük, hogyan tovább.” Végezetül elárulta, hol a legjobb a csevap a városban. A Zeljóban.
A focit és eleve a sportot nagyon komolyan veszik: a bordó színben parádézó FK Sarajevo és fő helyi ellenfele, a Fradit nemrég a Bajnokok Ligája-szerepléstől elbúcsúztató kék Željezničar derbije fontos esemény. Szarajevó legjobb csevaposa még az üzleteit is a csapatról nevezte el: az egymástól egysaroknyira lévő, a török belváros egyik szűk utcácskáján található Zeljo és a Zeljo 2 falain lévő plazmatévék csak és kizárólag sportcsatornákra vannak kapcsolva.
A konyhában faszénen sülnek a húsok, a zsírban néha megmártogatják a lepényt, illata mindenki örömére betölti a teret. A pincérek régi vágású bosnyákok, fehér ingben szolgálnak fel, ahogy kell, néha egy-egy viccet is elsütnek. Annak is kedve lesz enni itt valamit, aki nem éhes. Alkohol nem kapható, van cserébe házi joghurt és a kefirhez nagyon hasonlító ayran. Remekül csúszik a lepénnyel, kajmakkal és apró kockákra szelt vöröshagymával felszolgált sült hús mellé. Az árak magyar szemmel nézve is több mint kedvezők: egy ezresből kijön a vacsora.
A Bijela Tabija Szarajevó ékköve is lehetne.
A város felett uralkodó ötszáz éves bástya, csupán tízpercnyi hegymenetre a belvárostól. Ezen a helyen tömött sorokban állnának a turisták, hogy kifizessenek pár eurónyi belépőt azért a kilátásért, amelyet a postán egy órája feladott képeslapokon láttak. Ha van örökpanoráma, ez az: látni innét nyugati irányban az elnyújtózó várost belvárossal, temetőkkel, lakótelepekkel, összes felhőkarcolójával és minaretével. Másik irányban a Bosznia-Hercegovina szerb részébe vezető autóutat lehet jó darabig nyomon követni, északi irányban pedig a hegyeket, ahonnan Szarajevó ostromában a várost körbevevő szerbek a bosnyákokra zúdították gyilkos lövedékeiket.
Nem akarták lerombolni, a cél a kifárasztás volt, és hogy az ostrom alatt minél több vidéki területet szálljanak meg – ezt elégelték meg a NATO-erők, és végül közbeavatkoztak. Miközben ezen gondolkodunk, felbukkan a romok között egy osztrák rendszámú terepjáró EUFOR felirattal. Egy békefenntartó hozta fel ide látogatóit.
Arrafele nem szerencsés sétálni még ma se – mondja a Republika Srpska felőli hegyek irányába mutatva a katona jellegzetes osztrák kiejtéssel –, sok akna lehet ott. Amilyen ez a bástya, olyan az egész ország: kihasználatlan, elhagyatott, óriási lehetőségekkel teli, mégis senki földje. Majdnem senkié: a Google térképén legelő kecskéket látni itt.