Dönteni kell – gondolta Rezeda Kázmér, és ha valamit, hát dönteni nem tudott soha. De eljött az idő, mert a nyár már kiadta melege felét árendába, ki is vette hamar a kora ősz, aztán mindjárt tovább is adta, mert nagy kalmár őkegyelme, így aprózódott szét a nyár melegének java része, még tipegő kis vénasszonyoknak is jutott belőle, akik aztán kicipelték a sárguló szőlőkbe, ahol gyönyörűséges, mézszínű mátkaságot álmodtak maguknak, hiábavalóan, ugyanis a hiábavalóságok a legfontosabbak ebben az életben. Eljött az idő, az a helyzet ugyanis, hogy ilyenkor (szép szeptemberekről beszélünk, ugye) a régiféle emberek felkerekednek, és elutaznak. Na most, hogy hová, ugye, ebben kell dönteni.
Mert el lehet utazni például északra, Tokaj környékére, a mézszínű szőlőkbe, ahol a pincék csöndjét felveri ilyentájt az újborral foglalatosság vidám zaja. El lehet utazni arrafelé, mustokat kóstolni, csemegeszőlőket csippenteni, vaddisznó combját, szarvas gerincét eszegetni, miképpen a régi ánekdot mondja, amikor is a hülye pesti ember eljutott valahogy Erdélybe a székelyek közé, és sajnálkozó hangon, részvétteljesen megkérdezte az egyik legényt a kocsmában:
– És önök itt mégis mit esznek?
A legény eltöprengett kicsit, majd így válaszolt:
– Hát, csak azt, amit a természet szűkösen ád.
A hülye pesti ember erre már egészen felindult a sajnálkozástól, s erőltette.
– De hát mégis micsodát, szegény barátom?
– Hát, leginkább apróságokat…, például szarvasbélszínt áfonyával.
A hülye pesti ember akkor belecsendesedett a poharába, bár azt sem igazán értette, azt a székely köményest, olyannyira nem értette, hogy amikor már a tizediket fizették neki a góbék, akkor egészen vágyott a halálra, de éppen ezt a pillanatot várta az egyik öreg székely, aki ekkor odalépett hozzá, és faggatni kezdte:
– Oszt’ érezte-e már az úr, hogy még egy kortyocskát iszik, és vége lesz mindennek?
A hülye pesti ember nagyon vágyott a megértésre és a részvétre, és nekifogott bőséggel helyeselni.
– Bizony éreztem, és leginkább most.
Az öreg nem hagyta elmerülni a pillanatot a részletek mocsarában, inkább folytatta.
– Hogy úgy elég volt már erősen, igaz? Hogyha még egy kortyot, egyetlen egy kortyocskát meginna még, akkor visszajönne az egész miskulancia, szóval ronda nagy okádás lenne a vége, úgyhogy muszáj lenne megpihenni.
– Igen, és éppen…
Az öreg ekkor kimondta a szentenciát:
– No, látja, akkor kell erőltetni! Úgyhogy hamar igya meg ezt a jó kis oroszhegyit! Jóféle nemtom’ szilvábú’ van!
Egyszóval el lehet menni északra, mondom, Tokaj környékére, kicsit belekóstolni abba a semmiségbe, mit a természet ád.
A művelt és hagyományőrző közönség másik része az Adriát keresi fel szép őszökön. Persze itt is mindjárt kettéválik a dolog. Van, aki csak az Isztriáig utazik, Abbáziába, ahol annak idején sápadt szerelmek és sápadt tüdőbajok találtak egymásra, hogy egy Ady-versben felmagasztosulva búcsúzzanak az élettől. Rezeda Kázmér a másik tábort erősítette. Ő Dalmáciát kedvelte jobban.
– Dönteni kell – sóhajtotta, majd becsomagolt, elutazott pár napra északra, megkóstolta a mustokat, majd meg sem állt Dalmáciáig.
– Ez a helyes döntés! – dicsérte meg magát Rezeda Kázmér délelőtti hideg pezsgőjét kortyolva az első osztályú kupéban, ahová ezen utazások során képzelte magát. Aztán befutott a vonat, a maradék utasok leszálltak, akik fent maradtak, azok martalócok voltak, mert a vonat ráállt arra a sínpárra, amelyik Boszniába fut, az pedig már egy másik világ, leszállt hát Rezeda Kázmér is, hosszan nézett a vonat után, aztán keresett egy parkolót.
Évek óta ugyanoda járt Rezeda Kázmér. Diklóba. Amely, mondjuk úgy, Zadar egyik kis ragadványfalucskája, olyasféle, mint mondjuk Budapestnek Diósd. Idejárt évek óta Rezeda Kázmér ott élő barátokhoz. És az első közös vacsorát szinte szertartásosan a Gogáék konobájában költötték el. Gogáék teljes nevükön Gordana Labrovicséknek szólíttatnak, konobájuk pedig nem a horvátországi éttermek egyike, hanem a saját „nyári konyhájuk”, ahol örömteli dalmát életük jelentős része zajlik.
Rezeda Kázmér barátaival együtt kedves vendég abban a konobában, ahol az ősök néznek le a falról, szép, egyenes arcú horvát ősök, minden bizonnyal halászember és asszonya, ősök, akik éppen úgy készítették a halat, a bárányt, a csevapot és a pljeskavicát, továbbá az olívaolajat, amely maga az élet; ősök, akik tovább élnek itt, együtt a családdal, messziről jött vendégekkel, s érzik szájukban az ízeket, a pelinkovac erejét, no és persze azt, hogy a halál, ím, legyőzhető, csak kell legyen az embernek múltja is, jövője is, nem süllyedhet bele a jelenbe, mint holmi korunk hőse.
Itt vacsorált Rezeda Kázmér, a legkedvesebb konobájában. S a vacsora – mint mindig – fölséges volt. Előbb kozičét ettek, ami úgy készül, hogy olívában megpirul a csilipaprika, akkor belekerül a fokhagyma, s mikor az is kileheli illatos lelkét, a koziče is bekerül a serpenyőbe néhány percre. Ha kellően felidegesítették magukat, hogy mi is az a koziče, hát elmondom. Az a nagyobbacska rák, amelyiknek viszont puhább a héja, mint a többinek. A koziče után (amely leírhatatlanul finom és zamatos volt) következett a tonhaltatár. Na, kérem szépen, az sincsen túlgondolva.
Meg kell venni a tonhalnak azt a részét, amelyből a japánok a szusit készítik. Azt össze kell aprítani jó késsel, a darálás nem ildomos arrafelé. Aztán a daráltnál durvább tonhalhúst össze kell keverni olívával, citrommal, borssal, snidlinggel, kapribogyóval, kevés szójaszósszal, no és persze sóval. Pirítós kenyérre halmozzák, és Rezeda Kázmér ki szokott szökni a kertbe olyankor ríni kicsit a gyönyörűségtől. Amikorra Rezeda Kázmér és a barátok kirítták magukat, és annyi tonhaltatárt ettek, hogy egészen közel érezték a véget, és hiába itták a megmagyarázhatatlanul finom „mali plavacot”, szóval, mondom, hiába cselekedték mindezt, ugyanis ekkorra befutott a haltál.
Igen. Megmondta az öreg székely is: ilyenkor muszáj erőltetni! Befutott a haltál a tölgyfaparázsról, rajta nyelvhal és Szent Péter hala.
Ez utóbbinál álljunk meg egy pillanatra, legalább addig, ameddig Rezeda Kázmér újratölti a poharát.
A Szent Péter hala sokféle néven neveztetik, úgy is, mint kakashal, másutt Zeusz hala, az angoloknál meg John Dory valami színész emlékére. A Szent Péter hala ritka hal, a Szent Péter hala a világ legfinomabb hala, és sehol, de sehol a máshol a világon nem hívják „kovácshalnak”, csak a horvátoknál. Gondoltam, ezt jó tudni, és Rezeda Kázmér pohara is megtelt újra, úgyhogy folytathatjuk a haltállal. A dalmát haltál ott, a Gogáék konobájában, tölgyfaparazsáról levéve a világ legfinomabb haltála, s titka az egyszerűségben rejtezik. Ugyanis csak só van azon a halon, s mielőtt éppen megsülne pompásra, fokhagymás-petrezselymes olívával locsolják meg a halat, és már kész is.
Köretnek mángold van hozzá, esetleg kicsike burgonyával főzve, és annyira finom, annyira üde, annyira benne harsog az egész tenger és az egész mediterrán világ, hogy ismét menni kell ríni egy verset a kert végébe, ahol másodjára érett be a zamatos, hatalmas, zöldes-lilás füge.
Talán a só még megér egy mondatot, Rezeda Kázmér úgyis tósztot mond éppen, elérzékenyültet. A só az nem mindegy. Itten a nagy szemű, finomítatlan só használatos, amelyet úgy szórnak a húsra, mint az egész borsot, aztán sütéskor odaolvad arra a húsra, eggyé válik a hal bőrével, ettől lesz annyira egyenletesen és pompásan sós az egész, hogy folyton tósztot kell mondani.
Pád, Nin, Ston – a három legnagyobb sólepárló, és nem lennénk meglepve, ha a dalmátoknak az sem volna mindegy, honnét van a só. De ez most nem fog már kiderülni, mert Rezeda Kázmér megelégedetten hátradőlt, újra töltött, meggyújtott egy szivarkát, pillantást vetett az ősök képe feletti polcra, ahol a házi készítésű és fűszerezésű rakijék sorakoztak, s mikor a házigazda elkapta a pillantást, és elindult egy palackért, Rezeda Kázmér elhatározta, hogy mond még egy tósztot.