Föld, Európa, Kárpát-medence, Magyarország, Dunántúl, Buda, Víziváros, Batthyány utca. A hely, ahol lakom. Valaha a Vár fokának is hívták ezt a területet, ennek emlékét őrzi a Várfok utca neve. A legtöbb embert érdekli a lakóhelye múltja. Ha ezt firtatom, sokan mégis szinte szégyenkezve mondják, hogy „a mi utcánk múltja érdektelen, itt korábban nem volt semmi”.
Hát ez az! Az a semmi nagyon érdekes tud lenni. Egy jó kis nádas, farkasokkal, vadvizekkel, túzokfészkekkel. Bűzlő, petyhüdt mocsár, közepén piros szemű betyárcsárdával, ahová a Nagy Ignác rémregényeiből ismert pusztai csavargók, tolvajok, kerítőnők jártak. Vagy egy dombocska, ahol régen a vesztőhely működött…
A mi vízivárosi Batthyány utcánk környékének múltja ehhez képest szinte szegényes. Az biztos, hogy a mai utca 1879-ben jött létre a Drei Mohren Gasse, vagyis a Három mór (időnként Három szerecsen) utca, a Schwanen Gasse, vagyis a Hattyú utca, és a Gasse zum Wiener Tor, vagyis a Bécsi kapu utca összevonásával.
Kétszáz évvel ezelőtt falusias, girbegurba utcácskák húzódtak itt a Vár fokán, a Bécsi kapu alatt, a zsúfolt, piacozós Víziváros és a szőlősgazdákkal lakott Krisztinaváros határán. A Várhegy oldalán, a mai Lovas és Logodi utca helyén még nem magasodtak a falat takaró bérházsorok, a várfalakat bozót ölelte körül. A Vérmező, az akkori Generális kaszáló, a budai várparancsnok legelője egyetlen hatalmas, kopár rét.
De menjünk még messzebb az időben! A hajdan Szent Péter mártírról elnevezett Víziváros fölött, az egykori Szombat kapu (a mai Bécsi kapu) alatt települt középkori városrészt valaha Tótfalunak hívták. Kívül esett a Vár falain, de belül azon az „új” városfalon, mely a várfaltól a mai Margit körút vonalában húzódott a Dunáig.
Hogy kik voltak a középkori Tótfalu lakói? (A tót akkoriban egyszerűen szlávot jelent.) Az 1400-as években szekér- és kerékgyártók, kapások, fazekasok, vargák, kovácsok élnek a ritkásan beépített, kertes területen. A török idők metszetein jól kivehető, hogy a városrész túlélte a középkort, csak az 1686-os nagy ostrom radírozta le a föld színéről. Házai kiégtek, kertjei elpusztultak.
Az 1700-as évek elején a hadvezetés módszeresen lerombolt minden maradék építményt is, hogy a hegyoldalt kiüresítve segítsék elő a Vár jobb védhetőségét. Még a XVIII. század végi térképek is gyümölcsös- és veteményeskertekkel, szőlővel telepített zöld területnek mutatják a hegyoldalt.
A török utazó, Evlija Cselebi 1660 körül azt írja, hogy „a Gül babára”, vagyis a Rózsadombra nyíló Bécsi kapu olyan súlyos boltú, hogy nyári hőségben hűsölni járnak alá az emberek. 1574-ben, Toldi-históriájában Ilosvai Selymes Péter említi először, hogy a kapu alatt láthatók a rettenetes erejű hős roppant fegyverei és hatalmas csontjai. 1737-ben Bél Mátyás, 1786-ban Korabinsky János Mátyás is felsorolja a nevezetes Toldi-relikviákat, „amelyek által elképzelheti az ember ezen férfiú hihetetlen nagyságát és erejét, aki megvadult bikát megfékezni és kövér tehenet vállán vinni tudott”.
Utcák, házak, sorsok. Itt a Várfok és Batthyány utca találkozásában működött a két háború közt a budai Katolikus Tanoncotthon, melyben a kalazantinusok szerzetesi kongregációjának „munkáspapjai” dolgoztak, akik a proletár gyermekek keresztény szellemiségű nevelését tűzték ki céljukul. Itt lakott Hörbiger János, a hajdani klagenfurti kovácsinas, aki Bécsben gépésznek tanult, később vándorciterásként rótta az országutat, majd a Láng Gépgyár mérnökeként szabadalmak sorát alkotta meg.
Nem más ő, mint ama nevezetes Hans Hoerbiger, aki a hírhedt világjégelmélet kidolgozója is volt. A teória lényege, hogy az univerzum fő alkotóeleme a jég. A Harmadik Birodalom náci vezérkara, Heinrich Himmlerrel az élen, odaadó hívévé lett az elméletnek, melytől azt remélték, hogy igazolja a germánság atlantiszi eredetének meséjét.
Nemcsak a papír, a föld is sokat elárul hajdani lakóiról. Építkezések előtt itt mindig végeztek leletmentést a régészek, akik meg is találták a középkori Tótfalu lakóinak nyomait. XIII–XIV. századi kályhacsempék, sarlók, patkók, csontszemes olvasók, gyűrűk, egy lócsontból faragott korcsolya darabjai kerültek elő.
Azoknak a hétszáz éves bőrcipőknek a maradványait, melyekben a jámbor vagy hitetlen, részeges vagy bornemissza polgárok tapodták a vár fokának poros utcáit, egy kút iszapja őrizte meg. Pénz is akadt: Nagy Lajos és Ulászló dénárjai. A török kori Tótfalu lakói fajanszkorsókat használtak, meg réz kávéfőző ibrikeket.
Felszínre került egy XVII. századi, ovális bronzmedál is, egyik oldalán szerzetes, aki bal kezében pásztorbotot, jobbjában bilincset szorongat. A felirat: S LEONHART. Vajon kinek a nyakában függött a kis érem? Ki várt oltalmat a fogolyszabadító Noblati Szent Lénárd apáttól? Lehetett nyavalyás agg, de várandós fiatalasszony is, hiszen a VI. században élt népszerű frank szent a rabok, a szülő nők és a betegek patrónusa is volt.
Január vége van. Ballagok fölfelé a havas Várfok utcán, kerülgetem a kínai bálványfákat (angol nevük tükörfordítás: tree of heaven, a „menny fája”). A borozó szellőzőablakán füst és pára tódul, messziről halk zongorafutam hallatszik, aztán abbamarad, szél csörgeti a fejem fölött a fagyott ágakat. „Hiába menekülsz, hiába futsz, /A sorsod elől futni úgyse tudsz…” 1945. február 11-én este nyolc órakor a Bécsi kapun át tört ki a körbezárt Vár magyar és német helyőrsége. Halálroham volt. A világítórakéták fényében nappali világosságban úszott az Ostrom, a Várfok és a Batthyány utca.
Az aláomló csapatok első hullámai olyan tüzérségi tűzbe kerültek, hogy percek alatt hullahegyeken, nyöszörgő sebesülteken kellett átvergődniük a többieknek. A kitörés előtti órákban az oroszok Karády híres slágerét bömböltették a tábori hangszórókon… Még régebben, kereken száz éve, 1918-ban Korhetz Czelesztin reáliskolai tanárnő pillangós cipői kopogtak ezeken a köveken.
Egy várost, városrészt, de még egy utcát sem lehet megismerni igazán. Mert él, folyton változik. Nem csak házak, kövek összessége: legendákból, dalokból, színekből és illatokból, zajokból és csöndekből, egykori ünnepek és katasztrófák emlékeiből is áll.
Csak egyet állíthatunk biztosan, hogy amikor röpke ideig a térnek éppen ebben a szegletében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozgunk, akkor látunk valamit. És jó, ha tudjuk, hogy keveset látunk: a nagyobbik rész soha nem lesz a miénk, számunkra örök titok marad. Mert a város a lakóiban él.
A hajdaniakban, akik itt élnek velünk ma is, s a leendőkben, akikben magunk is tovább élünk majd.