Pici koromból két olyan emlékem maradt, amelyekben megvillant a kés. Az egyik, amikor a cowboy kezéből röppent a deszkába az indián lány feje mellett a cirkuszban, a másik, amikor apám az ötvenes években a vekni hasára rendszeresen egy keresztet karcolt, mielőtt megszegte volna. Az egyiket nagyon is értettem, egy cowboynak így kell dobnia, a másikat elfogadtam, hogy így kell lennie. A pengével komolyabban csak vagy három évtized után hozott össze a sors. Mint sokakat.
Ők a „késmániások”. Akik az utóbbi tizenöt-húsz évben egyre többen vannak. A kínálat is rohamosan gazdagodik. Óriási késgyárak nőttek ki a semmiből, megtört a hajdani japán hegemónia, és az sem ritka, hogy egy bicskáért, amely egy nyélből meg egyetlen pengéből áll, félmillió forintot is elkérnek. De nem ez a meglepő, hanem hogy adnak is érte!
A világ legdrágább, mindennapos használatra szánt pengéje Németországban, Solingenben készült, és ez egy egyszerű konyhakés. Hagyományos japán forma (santoku): öt centi széles penge, amelynek a háta erősebben ívelt, az éle csak enyhén. Ennyi. Jó, azért annyira nem egyszerű, a nyelét állítólag egy ötezer (!) éves tölgyből faragták, a platinagallérban briliánsok csillognak, a pengét 640 rétegből kovácsolták egybe. Az ára pedig… Nos, az ára 98 934 dollár! Lefordítom.
A cikk írásakor az OTP-nél 287,11 forintért lehetett kapni egy dollárt. Ez annyi, mint huszon-nyolcmillió-négyszáznégyezer-kilencszáznegyven forint. Ja, és még hetven fillér!
De ki ad ekkora összeget egy konyhakésért – olajsejkeken kívül? Létezik ember, akinek megér ennyi pénzt, hogy hagymát karikázzon, húst kockázzon vele a pörköltbe? Megmondom: nincs ilyen. Ezeket az eszközöket nem ezért veszik. Elvárják tőlük, hogy kések legyenek, a lehető legteljesebb mértékben, de nem vágnak velük. Ez az írás pedig arról szól, hogy mi az a „lehető legteljesebb mérték”. Eszembe jut egy volt kollégám esete. Szobrászművész édesapja szorgoskodott a közelében, és amikor elakadt, így szólt hozzá
– Fiam, add már ide egy pillanatra a késedet!
– De édesapám, nekem nincs késem! – így a fiú.
– Nincs kééééseeeed?! – horkant a döbbent atya. – Hát hogy mész te az emberek közé?
A történet csak félig vicces. A férfiemberek ősidőktől tartottak maguknál vágóeszközt szerszám, evőeszköz vagy fegyver gyanánt. A vágószerszám kultikus tárgy. Talán a legősibb használati eszköz, közvetlenül a kőbalta mellett. (Mellesleg: az is vágóeszköz…)
A legősibb. Magyar ember soha nem volt meg nélküle. Kés a csizmaszárba, bicska a zsebbe, ugye ismerős? Csakhogy a hajdani időkben mindössze a használati értékéért becsülték. Ma a késimádók, a gyűjtők, akik a százezreket sem sajnálják egy-egy pengéért, már nem ezért, vagy nem elsősorban ezért kedvelik őket. Lássuk hát, miért van az, hogy akinek száz bicskája sorakozik a polcon, vágyakozik a százegyedik után is.
Először is becsülik a formát. Két fő típust különböztetnek meg: a fix pengéseket, meg a behajtható pengéseket, azaz a bicskákat. A fix pengések a látványosabbak, a bicskák a bonyolultabbak. Szálkai Róbert, az egyik egyre népszerűbb késkészítő ifjú mester a hajdúböszörményi teraszon hátradől a karosszékben, és nevet:
– Vannak, akik azt mondják, hozzanak ide egy gereblyét! Aki abból egy óra alatt nem tud egy fix pengés kést csinálni, az nem érti a szakmát! Ez persze így eléggé sommás megállapítás, de az kétségtelen, hogy egy bicska mozgó szerkezet, ott egy tizedmillimétert, vagy mondjuk a zárószerkezetnél egy tizedfok eltérést is észre lehet venni.
A vadásztőr egyetlen pengéből és a markolatból áll, míg a bicska rengeteg alkatrészből. Egy tradicionális magyar bicska például tizenháromtizenötből. A modernebb, egykezes bicskák alkatrészszáma ennél jóval több. És ha ezek nem illeszkednek abszolút tökéletesen egymáshoz, az egy pillanat alatt kiderül, és már értékét is veszti a gyűjtők szemében.
A forma az, ami gyártót, tervezőt, országokat, de még tájegységeket is megkülönböztet egymástól. A tehetséges dizájnerek nemzetközi sztárokká váltak! A kések világában egy Koji Hara név – fogalom. Egy Hattori Hanzō – ha máshonnan nem, a Tarantino-féle Kill Billből – ugyancsak maga a világhír.
Egy Sinkevich, Hinderer, Ken Onion, Chris Reeve – ugyanaz, mint a zenében Mozart, Beethoven vagy Mahler. Ők azok – persze sok más kitűnő késkovács mellett –, akik mindig olyan formát, olyan kidolgozást, olyan technikai megoldásokat alkalmaztak, hogy előbb száját tátotta a világ, majd gyorsan másolni kezdte azokat.
Már itt is a kínaiak…
A technikai megoldásoknál álljunk meg egy pillanatra. Először a fix pengések ejtik ámulatba a vadászboltok kirakatai előtt bámészkodókat.
A robusztus, szépen ívelt, vastag pengék. A nyelük, bocsánat: markolatuk pedig mindenféle csodafából készül. A gyanútlan és nem felkészült gyönyörködő bizony visszakérdez, amikor azt hallja, hogy a markolat anyaga padouk, ovangkol, amaranth, bubinga, wenge, cocobolo, bocote …
Ezek egzotikus fafajták, és a felsorolás korántsem teljes. Jellemzőjük a nagy anyagsűrűség, nem repednek, nem vetemednek, ellenállnak az időjárásnak, a rovaroknak, szemet gyönyörködtető a színük az aranysárgától a rózsaszínen vagy a vörösön át a feketéig. Egyik-másik ritka, tehát drága – és szerepel a Természetvédelmi Világszövetség vörös listáján, azaz szigorúan figyelik a fogyását, veszélyeztetett faj. (Például itt fent az utóbbi három.)
És persze a vadászkések legnépszerűbb markolatanyaga: a szépen csiszolt, esetleg művészi gravírozással díszített szarvasagancs! Nem kell vadásznak lenni ahhoz, hogy az ember beleszeressen egy ilyen mesterműbe. Ezért is van az, hogy széles e hazában évente sokkal több vadászkés talál gazdára, mint ahány vadász van…
A másik fő alkotóelem természetesen a penge. Annak is a formája és anyaga. A forma a késművészek szépérzékéről árulkodik, illetve arról a tehetségről, hogy egységbe tudják hozni a formát a funkcióval. A legendás alkotó, Gil Hibben például nemigen foglalkozik ezzel a követelménnyel. Tudja, hogy milyen eszközre van szüksége a vadásznak, hogy egyetlen eszközzel feldolgozhassa az elejtett vadat, vágjon, nyúzzon, zsigereljen, csontozzon, tudja, hiszen ő alkotta meg például az Alaszkai Hivatásos Vadászok Szövetségének hivatalos tőrét, ám ennek a tudásnak hajlandó hátat is fordítani.
Ő formázta meg a legendás Rambo-kést, amelyről a pengék is a „tankhámozó” gúnynevüket (vagy becenevüket) kapták. Ezek extrém terhelésnek kitehető szerszámok. Láttam egy bemutatót. Jókora bicskát dugtak egy falban a téglák közé, majd a kiálló nyélen kötelet vetettek át, s arra rácsimpaszkodott egy-egy jól megtermett legény. Hintáztak egy darabig, aztán megszemlélték, vajon mi baja esett a bicskának. Kell-e mondani, semmi. Állítólag Hibbent maga Stallone kérte fel erre a munkára. (Stallone egyébként nagy késmániás. Mondják: Ange-lina Jolie is…)
A neves tervezőnek amúgy eléggé elszabadult fantáziája van, egy csomó „fantasy” tőrt tervezett. Ezekkel ugyan nemigen lehet falatozni, viszont a mindenféle képzelt varázslók, izomtömeg, mágikus hősök ilyenekkel rémisztgetik egymást. Látványosak, sokáig lehet szemlélni őket, lehet gyönyörködni bennük – semmi több. De a gyűjtők között elég nagy rajongói táboruk van.
No és a fémek anyagai! Az ősi titkok tudói a japánok. Minden kardkészítési fortély birtokában vannak, pontosan ismerik a fémek viselkedését a tűzben és a kovácsüllőn, de mintha régi (mondjuk úgy harminc évvel ezelőtti) legendájuk megkopott volna ma már. Czurkó István késkereskedő, a hazai pengekultúra egyik elterjesztője így beszél erről:
– Nagyon sokszor voltam Japánban, ismerem Hattorit, laktam Koji Haránál. Láttam, hogyan dolgozik. Minden reggel ötkor már a műhelyében van, de nyolcig nem kapcsolja be a gépeket, nehogy zavarja a szomszédokat. Addig apró mozdulatokkal csiszolja a pengéket, végtelen nyugalommal – évtizedek óta. Ma már más a világ.
A fiatalok nemigen vállalják ezt a rabszolgamunkát. Néhányan még kis ideig életben tartják a félelmetes kardok készítésének tudományát, aztán ez is eltűnik lassan…
Ami sajnálatos, de nem végzetes. A technikai-technológiai fejlődés majd pótolja a hiányukat. Kinek hiányzik ma már például a mesterségek közül a szemfelszedő, a bognár, a cserzővarga, a tímár, a takács, a révész? A kések világa persze más. A kézi munkának itt még forint- és dollárezrekben mérhető rangja van. Még akkor is, ha a fejlődés ebben a világban is szédítő. A robotok a Távol-Keleten milliószám ontják a tökéletes bicskákat – még az amerikaiakat is!
Mert félreértés ne essék, az olyan tengerentúli világnagyságok is, mint például a Kershaw vagy a Spyderco Kínában gyártatnak. Kivéve a Kershaw rugós késeit. Amerikában ugyanis az a törvény, hogy nem lehet az országba rugós bicskát bevinni. Gyártani, adni-venni, használni szabad, a határon átvinni nem. Ezért a cég, bár már minden termelését külföldre vitte, ezeknek a termékeknek kénytelen volt odahaza, az Egyesült Államokban gyárat építeni.
A felhasznált pengeanyagok tekintetében valószínűleg akkor jött az áttörés, amikor addig ötvözték a vasat szénnel, krómmal, vanádiummal, mangánnal és másokkal, amíg rugalmas, éltartó, szívós és főként rozsdamentes acélt nem nyertek. Egy kis metallurgiai fricska: a világ egyik legnagyobb kedvence, a magyar bugylibicskára szerfölött hasonlító, francia Opinel – rozsdásodik! De éppen ez a bája, törődni kell vele. Cserébe viszont borotvaélesre fenhető, és jól tartja is az élét.
És elkezdődött a versenyfutás a jobb és még jobb acélok alkalmazásában. Se szeri, se száma a remek alapanyagoknak, ki ebben, ki abban hisz. A legnépszerűbbek Sleipner, Elmax névre hallgatnak, de a késrajongók pontosan tudják, mi az az N695, az 1.4034, az RWL-34 vagy a VG-10. Ez utóbbi késacél egyébként érdekes szereplője a pengék világának. Kizárólag a japán Takefu Special Steel Co. Ltd. gyártja, és persze féltve őrzi az ötvözet titkát, lemezt nem is ad el, csak kész pengéket lehet nála rendelni. Állítólag ezekre húzhatók a legfinomabb élek.
De itt már a formáról beszélünk. Ez az a terület, ahol szabadon szárnyalhat a tervezők fantáziája. Szárnyal is! Az amerikai, német és kínai tervezők naponta hoznak ki valami újdonságot. Bizony, a kínaiak! A „copy” vackokra ne vesztegessünk itt szót! De azok a távol-keleti gyártók, amelyek nem másolnak, nem hamisítanak, hanem saját név alatt hozzák ki termékeiket, felveszik a versenyt bárkivel. Egy behajtható pengéjű kés értékét három tényező összessége adja: a dizájn, a felhasznált anyagok minősége és az összeszerelés pontossága.
Az olyan kínai gyártók, mint a WE Knife Company, a Ruike vagy a TwoSun szemmel láthatóan hadat üzentek a világ minden késgyártójának. Ja, és még egy összetevő a fenti három mellé: az ár! A kínaiak e téren is csatát nyernek…
A bicskák szerkezeti felépítésében alighanem akkor következett be a legutóbbi forradalom, amikor megjelentek az egy kézzel nyitható darabok. Mivel ezek az eszközök a zsebből kirántva a másodperc törtrésze alatt „üzemképessé” tehetők, sok országban potenciális fegyvernek tartják és tiltják is a viselésüket, így Angliában, Dániában, Franciaországban, Hollandiában, Luxemburgban, Svájcban.
Érdekesség: a Victorinox nevű cég – a legendássá vált svájci bicska gyártója – palettáján szerepel egy tiltott darab, a Sentinel. Még el se hagyta a gyár kapuját, már büntetés jár érte…
Magyarországon az egykezesek viselését nem tiltja a törvény. A penge nem lehet nyolc centiméternél hosszabb, ez a főszabály. És akkor itt az ideje, nézzünk szét egy kicsit idehaza! Léteznek tradicionálisan magyar bicskaformák, miként páratlanul tehetséges magyar késkészítők is.
Tíz olyan típus is van, amelyeket hagyományosan magyarnak szokás tartani, a nevük: cakli, náder, arató, maskara, gráci, fejesgörbe, körmölő, juhász, rác, szalonnázó. A legnépszerűbbek ezek közül a fejesgörbe, amelyik csupa ív, csupa hajlat, a pengéje is, a nyele is; a maskara, amely egy masszív munkakés, és senki nem tudja, honnan származik a neve; valamint a szalonnázó, amelynek nevében a rendeltetése, csak étkezésre használható, vékony, hosszú penge, munkavégzésre alkalmatlan, ezért is hívták régen úri bicskának.
Magányos műfaj?
A tradicionális magyar bicskák csak látszólag egyformák. Ahány mester, annyiféle változat, annyiféle apró eltérés a formában. A gyűjtők nagy kincse például a debreceni Kocsis Ferenc műhelyéből kikerült bármelyik darab. Annyira szépek az arányai, az anyaga, a megmunkálása.
De az érdi Nagy István, a szentendrei Szankovits Tibor, a sárbogárdi Révész Műhely, a celldömölki Boznánszky László vagy a debreceni Lovász Gyula neve is ugyancsak jól cseng a pengerajongók körében. Alkotásaik ott sorakoznak a gyűjtők polcain. Nem, nem a konyhafiókban, oda szerényebb mesterek munkái kerülnek. Isten őrizz, hogy ezek a tükrösre polírozott acélok véletlenül megkarcolódjanak!
Lovász Gyula Debrecen határában, az erdőszélen lakik. Nagy ház, gondozott kert, az udvar végében tágas, világos műhely. Nyugodt, mosolygós mester. A polcon szögekre akasztva tucatnyi, megmunkálásra váró pengetípus. Gyula ugyanis sokoldalú, nem ragadt le egy-két késfajtánál. Az asztalon három álomszép, damaszk pengéjű bicska fekszik, előkészületben pedig egy szép nagy konyhakés. Feléje nyújtom egyik kedvencemet, amelyről tudom, hogy kifogástalan:
– Kössön bele!
Félig nyitja csak ki. Aztán oldalirányban megrángatja egy picit az acél hegyét, és meg is van az ítélet.
– Kotyog.
Úgy kapom ki a kezéből, mint aki alatt megnyílni készül a föld. Rángatom. És… ööö… tényleg!
Azt kérdezem tőle, hogy ekkora elismert tudással miért nem fejleszti fel a műhelyt gyárrá. Ahogy azt a fejlődés törvényei megkívánnák.
– Minek? Ami nekem kell, az megvan. Bőségesen érkeznek a megrendelések, a késeimet szeretik, rangjuk van. Vegyek fel embereket, nagy nehezen tanítsam be őket, hogy aztán, mikor már úgy-ahogy elboldogulnak, vegyék a kalapjukat, és saját műhelyt nyissanak? Meg aztán hogyan feleljek a minőségért, ha nem az én kezemből került ki? Á, jó ez így.
A magyar mesterek egyre nagyobb tábora nem vagy nem csak tradicionális bicskát készít, hanem saját terveit valósítja meg, mint például a nagyhegyesi Szalontai István. Többen kicsit távolról érkeztek. A zalaegerszegi Porpáczy Zsolt, akinek kifejezett rajongói tábora van, nyugdíjas tűzoltó. Az ugyancsak zalaegerszegi Schneider Róbert vagyonőr. És az egyre elismertebb ifjú Szálkai Róbert „CNC (számítógép vezérelte)-marós”.
Robi a kor gyermeke: szemöldökpiercing, fülbevaló, tetkók. És hallatlan fegyelem, ami a munkát illeti. Úgy tett szert országos hírnévre, hogy a munkájának minőségéből egy picit sem enged. És ezt a gyűjtők bizony honorálják.
Állunk a hajdúböszörményi, falatnyi műhelyben. Ketten osztoznak rajta a másik feltörekvővel, a fiatal Nagy Csabával. A mennyezetet kézzel elérem, a gépek szinte egymást érik, a zsúfoltság akkora, hogy a kutyus már nem is fér be.
(Pedig ugyancsak bekívánkozik a kis labdájával.) Csabának még csak-csak van valami kötődése a hagyományokhoz, hiszen a leghíresebb kése a maskara egyfajta újragondolása. Robinak nincs. Őt főként két modell teszi közkedveltté, a BC9 nevű masszív darab, és a „Robicska” néven is emlegetett „EDC”. (EDC annyit tesz: Every Day Carry, azaz mindennap használható, hétköznapi viselésre javasolt.)
A két fiúban egyvalami közös: nem vesznek fel rendelést. Akkora az érdeklődés irántuk, hogy kénytelenek ezt írni az internetre: Nem rendelhető. Előjövök az Opinel-példával. Joseph Opinel 1890-ben alkotta meg első bicskáját a francia Saint-Jean-de-Maurienne nevű falucskában. És mivel a fanyelű, de jól kitalált pengével rendelkező eszköz iránt állandó volt a kereslet, ő folyamatosan fejlesztett. Mára már világcég, automaták végzik a munka legnagyobb részét.
– Tudjuk – bólogatnak a fiúk –, de mi nem akarunk gyárat, nem akarunk alkalmazottat.
A fejlesztés így is sok pénzt elvisz. Az adórendszer, amelyet választottunk, pont ennek a termelésnek kedvez.
Azt kérdezem, ha annyi tehetséges késkészítő működik, mi dönti el, hogy ki a jobb. Robi válaszából valamilyen ars poetica-féleséget vélek kihallani.
– Az a jobb, aki később hagyja abba!
Tehát, aki tovább dédelget egy-egy tárgyat, mielőtt kiadná a kezéből. Hát… ez nem a tömegtermelés filozófiája.
Vadászpuskával könnyű
Kisvárdára, Kelemen Attilához kanyarog az út. Ő a vadásztőrök mestere, ám a szakmai honlap szerint az ő kései sem rendelhetők. Mindössze öt éve van a piacon, de máris kedvelt a vadászok körében. Attila amúgy kerékpárversenyző és vadászíjász.
– Távcsöves puskával könnyű! – mondja. – Nekünk tizenöt-húsz méterre kell némán becserkésznünk a vadat!
És ha ehhez még hozzávesszük, hogy ingatlan-közvetítéssel is foglalkozik, akkor nincs is mit csodálkozni azon, hogy csak ritkán kerül forgalomba újabb Kelemen-tőr. Azt mondja, főleg a kovácsolás tudományából szeretne elsajátítani többet, ezért átjár Ukrajnába, az ottani kovácsokhoz tanulni. És összejár Szálkai Robival és Nagy Csabával is szakmai eszmecserékre. Emberileg minden adott lenne ahhoz, hogy a nemzetközi színtéren egy-egy magyar késes sztár is megjelenjen. És minden jel arra utal, hogy nem fog…
Czurkó István nemcsak késmániás – egy időben még szaklapokat is kiadott –, hanem késnagykereskedő is. Minden évben utazik Atlantába, a Blade Show-ra, hogy lássa, hol tart a világ.
– Rengeteg az új szereplő, és a hömpölygésből látszik, a pengerajongók száma is megállíthatatlanul nő – mondja. – A tengerentúlon hagyományosan a Buck és a Gerber a két legnépszerűbb gyártó. Nálunk a forgalmi adatok szerint a CRKT nevű cég termékei a legkelendőbbek. A meglepő azonban az, hogy míg egyenletesen növekszik az érdeklődés a bicskák iránt, KAI konyhakésekből egyenesen robbanásszerű, tavaly több mint hatvanszázalékos volt a forgalombővülés!
De ez már másik történet. Vagy ha úgy tetszik, a késkultusz másik oldala. Most azt próbáltuk összefoglalni, miért dobban meg egyre többeknek a szíve egy-egy díszes-formás markolat, szépen ívelt, középre záró, golyóscsapágyakon gördülő penge láttán. Hogy mi a jó ebben, azt senki nem fogja ilyen részletesen, védőbeszédszerűen pontokba szedni. Ám amikor megkérdeznek egy késmániást, ugyan minek sóvárog a százegyedik sosem használandó kése után is, a válasz roppant egyszerű lesz:
– Mert kell!