Lelki szemeink előtt valószínűleg sokáig fog lebegni a zongora mögött ülő Fats Domino, azaz Antoine Dominique Domino cseppet sem szilfid alakja, valamint védjegyként elhíresült, kockára nyírt frizurája. Nem beszélve zenei teljesítményéről, amint tömzsi, ám annál fürgébb ujjai kérlelhetetlenül és félelmetes sebességgel száguldoznak fel-alá a fehér-fekete billentyűkön. Mint ahogy nehezen feledhető az örök érvényű Blueberry Hill melankolikus bluesa, akár a Let the Four Winds Blow vagy az I’m Walkin’ fergeteges tempójú rock and rollja.
Az 1928. február 26-án New Orleansban, kilencgyermekes családba született fekete bőrű muzsikus nagyon korán kezdi ostromolni a színpadot, s ezt végső soron sógorának, Harrison Verrettnek köszönheti. A mindössze tízéves fiú hamarosan helyi klubokban, de 14 évesen már a New Orleans-i Hideawayben vállal fellépéseket.
Miután a déli Louisiana állam fővárosa kétszáz éven keresztül a francia, a spanyol, a nyugat-afrikai, a protestáns amerikai, valamint a karibi zene találkozási pontja, így nem csoda, ha Domino saját szerzeményeiben, illetve zongorajátékában jó érzékkel egyesíti a gazdag kulturális örökséget. Első lemezfelvételén a Hey La Bas című dalában egyszerre érhető tetten a karibi és a katolikus zene hatása. Ilyen pedigrével persze egyenes út vezet Billy Diamond zenekarába, aki szeretete jeléül azon nyomban rá is ragasztja a „Fats” ragadványnevet.
Minden valószínűség szerint tekintélyes termete ihlette első komoly sikerszámának szövegíróját is a The Fat Man megalkotására, amely már 1950 elején meghódítja a slágerlistákat, és nem kevesebb mint egymillió példányban talál gazdára. Ekkor Domino mester már a neves szerző és trombitás, Dave Bartholomew zenekarának megbecsült tagjaként kalapálja a zongorát, valamint rezegteti hangszálait senkivel össze nem téveszthető, lágy tenorján. Nem tudni, vajon a zenélésből mennyire lehetett megélni, mindenesetre tény, hogy az esti fellépések mellett napközben egy gyárban vállal munkát.
Sikerei csúcspontját az ötvenes évek második fele jelenti, amikor kitör a rock and roll forradalma. Gondoljunk bele, hogy Elvis is csupán ekkortájt bontogatja szárnyait, miközben Fats Domino már legalább két aranylemez boldog tulajdonosa! S ha a Királynál tartunk (a címre egyébként Presley és Little Richard mellett Fats Domino is jogosultságot szerzett): rocktörténeti kuriózum a két rock and roll sztár duettje a Blueberry Hill-lel, ráadásként a Love Me című slágerrel.
Koncertjeit Domino általában az amerikai gospelhimnusszal – amelyet Bill Haley és a Comets vitt sikerre –, a When the Saints Go Marching In (Amikor a szentek mennybe mennek) rock and roll változatával zárta, amelyhez kisebb show kötődött: a bluesra lassuló zongorabetét-szóló közben a székről felállva, domborodó hasával a zongorát a színpad közepére taszigálva fejezi be a folyamatos, virtuóz játékot. Egy alkalommal aztán a művelet kudarcba fulladt, a jókora hangszer tapodtat sem akart mozdulni a helyéről: rossz nyelvek szerint a túlméretes pocak nem bírta a terhelést, ám olyanok is akadtak, akik tudni vélték, hogy a zongora egyik görgős lába mondta fel a szolgálatot.
Mint tudjuk, semmi, így a politikai hatalom által nem túlzottan kedvelt rock and roll őrület sem tarthat örökké. A beat forradalma a hatvanas években kisöpri a zenekultúrát felkavaró, konvenciók ellen lázadó stílust, s vele hullnak a rock csillagai is. Az illetékesek hozzáállásáról Fats Domino egy 1962-es tévéinterjúban beszél: „Nem értem, hogy az Egyesült Államokban miért üldözik a rock and roll koncertek közönségét. Azt veszem észre, hogy vidám, mosolygós arcok vesznek körül, és az előadás végeztével úgy is távoznak.”
Mindenesetre a leszállóági folyamat Fats Dominót sem kíméli, utolsó aranylemeze a hatvanas évek elején a Walking to New Orleans. Ám nincs oka panaszra, hiszen Elvis Presley és a The Beatles után harmadik helyezettként az ő lemezeiből adtak el a legtöbbet a világon. Több mint 110 millió példányt. Fats Dominót a The Beatles is „megtalálja”; Brian Epstein menedzser felkérésére 1967-ben elvállal egy londoni fellépést, s úgy tartják, a gombafejűek legendás kislemezét, a Lady Madonnát a művész egyénisége, stílusa ihlette. Olyannyira, hogy a dalt a The Beatles után maga is lemezre rögzítette.
Fats Domino neves kortársaival egyetemben szerepelt a Magyarországon is bemutatott Régi idők rockzenéje (Let the Good Times Roll) című kultfilmben, majd 1990-ben a klasszikus My Blue Heaven című szerzeménye a hasonló című, mérsékelt sikerű mozi egyik betétdala lett. A hetvenes évektől lemezfelvételei, illetve koncertjei ritkultak, feleségével, Maryvel és nyolc gyermekével békésen élt New Orleans-i otthonukban. Néha-néha azért vállalt fellépéseket, mi több, tengerentúli turnékat is.
Munkásságát 1987-ben NARAS-életműdíjjal ismerték el, amelyet az ugyanazon évi Grammy-díjjal egyetemben adtak át az énekes-zongoristának, aki méltán kapott helyet a Halhatatlanok Csarnokában. A rock and rollt boogie-woogie-val és rhythm and blues zenével ötvöző muzsikája, egyénisége, zongorajátéka, orgánuma nem csupán Elvist vagy a The Beatlest ragadta magával, szerzeményeit számtalan előadó dolgozta fel, különös tekintettel a jamaicai, illetve reggae- és skamuzsikusokra.
Kovács Kati még a V’ Moto-Rockkal készített lemezén a Domino című szerzeménnyel tiszteleg a mester életműve előtt, aki 1991 májusában az egykori Budapest Sportcsarnok vendégeként lépett színpadra fúvósokkal tűzdelt, főként fekete bőrű, népes zenészgárdájának kíséretében. Amikor a Katrina hurrikán elvitte otthonát, 77 évesen, hosszú idő után visszatért a színpadra. New Orleans-i egyetemi hangversenyét – mint kuriózumot – dupla albumra rögzítették, és Sentimental Journey címmel hozták forgalomba. Ám következő évi koncertjét – megromlott egészségi állapotára hivatkozva – az utolsó pillanatban visszamondta.
Fats Domino 2017. október 24-én felköltözött a rock and roll szentekhez.