Az 1960-as évek végén az akkori Köjál felmérése szerint legalább kétmillió patkány szaladgált Budapest területén. Különösen a belső kerületekben szaporodtak el, az épületek mintegy harmadában éltek ilyen állatok, amelyek becslések szerint évente 300-400 millió forint kárt okoztak, és nem mellesleg komoly közegészségügyi veszélyt is jelentettek.
Ezt elégelte meg az akkori közegészségügyi, illetve városvezetés, és kezdett szisztematikus irtásba 1971-ben. Ennek köszönhetően a korábbi csaknem 33 százalékról két százalék alá csökkent a veszélyeztetett épületek aránya. 1974-ben már csak ezer olyan helyet regisztráltak a fővárosban, ahol előfordultak patkányok, ez a szám 1990-re évi kétszázra csökkent, és azóta se sokat nőtt.
Az újságok és a plakátok már 1972 végén Budapest patkánymentességét hirdették, bár a különböző szállítmányozási útvonalakon mindig érkezik a fővárosba „utánpótlás”. Ám még az Egészségügyi Világszervezet patkányokkal foglalkozó esettanulmánya is példaértékűnek tartja a magyarországi helyzetet, és már egy 1998-as dokumentumában úgy mutatta be a budapesti patkánymentesítést és az azt követő fenntartási munkálatokat, mint a világon a legjobban szervezett hosszú távú programot.
Ha megáll a vonat
A program lényege nem is annyira az irtás, sokkal inkább az elszaporodást megakadályozó tervszerű és rendszeres megelőzés. Ebben hazánkban kétségkívül a Bábolna Biónak a legnagyobb tapasztalata, elsősorban azért, mert ez az a cég, amelyik 1973 óta, vagyis immár 45 éve partnere a fővárosnak a patkánymentesség fenntartásában. Amikor Budapest vezetése először írt ki pályázatot a főváros patkánymentesítésére, azt a Bábolnai Állami Gazdaság nyerte meg, miként az 1973-ban, már a patkánymentes állapot fenntartása vonatkozót is.
Az ezt követő évtizedekben ugyancsak ez a cég, illetve annak jogutódja, a Bábolna Környezetbiológiai Központ Kft., majd leányvállalata, a Bábolna Bio Kártevőirtó Kft. irthatta – és irthatja lapzárták idején is – a patkányokat Budapest területén a Fővárosi Önkormányzattal kötött szerződés keretében. (A következő évekre vonatkozó pályázatot többszörös határidő-módosítás után sem bírálták még el.)
Péter Alfréd brigádvezető, akit a Bábolnánál mindenki csak Frédiként ismer, majdnem azóta a cégnél dolgozik, hogy a fővárosban elkezdték a rendszeres irtást.
– Miután elvégeztük a mezőgazdasági technikumot, az egyik osztálytársammal elkezdtük nézegetni a telefonkönyvet, hová is menjünk dolgozni. Az A betűnél nem találtunk kedvünkre valót, a B elején meg ott volt a Bábolna, gondoltuk, itt biztosan valami olyasmit csinálnak, amihez értünk. Aztán itt ragadtam. Ez nekem való, nem kell irodában ülni, és még viszonylag változatos is – vall a kezdetekről.
Meg nem is túl stresszes, teszem hozzá, mire Frédi csak annyit mond:
– Addig, amíg nem valami szűk helyiségben kell irtani, mert én félek ám a patkánytól! Na jó, ez túlzás, de azért azt nem szeretem, amikor például pincében kell dolgoznunk, ahol a csöveken szaladgálnak. Meg az is bennem van, hogy ha azok a patkányok, amelyeket én az évtizedek során kinyírtam, összefognának…
Frédivel az M3-as autópálya kivezetőjétől nem messze, a XV. kerületben beszélgetünk az egyik olyan utca végén, amelyik a vasúti sínekhez vezet.
– A tehervonatokkal szinte mindig érkeznek patkányok is. Amíg a szállítmány mozgásban van, meg sem mernek mozdulni, de amikor a vonatok megállnak, leugranak róluk, és megpróbálnak olyan helyet keresni, ahol ismét biztonságban érezhetik magukat, és élelmet, vizet is találnak.
Miközben beszélgetünk, szinte folyamatosan zakatolnak mellettünk a vonatok, némelyikük lassít; lelki szemeim előtt feltűnnek a vagonokból szökdöső viszolyogtató rágcsálók…
Frédi szerint azonban erre most nincsenek, nem látni sem az ürüléküket, sem patkánycsapást a sínek mellett a gazban, sem felfúrást, ez olyan, mint egy megskalpolt vakondtúrás.
Ez a környék éppen a vasút miatt veszélyeztetett, így nem először járnak erre, egyébként is, a tapasztalataik szerint nagyon ritkán van ott patkány, ahonnan jelzés érkezik.
– A bejelentések körülbelül fele vaklárma, a telefonáló valami mást látott, talán egeret, sünt vagy kismacskát, de vannak, akik megszokásból hívnak minket, gondolván, tavaly is jöttek patkányt irtani, akkor biztosan van az idén is. Közben lehet, hogy akkor sem találtunk patkányt. Ennek ellenére minden egyes bejelentést ki kell vizsgálnunk.
Irigylésre méltó memória
A „kivizsgálás” a környék alapos szemrevételezésén túl azt jelenti, hogy – akár látnak gyanús jeleket, akár nem – irtószert helyeznek ki az érintett területre. Jelen esetben a csatornába, mert ez, legalábbis a városokban, a patkányok legnagyobb élettere. Frédi és a kollégája rutinosan emeli fel az úttesten a csatornafedelet, ahová egy kis faládát eresztenek le, benne az irtószerrel. A láda leginkább a mérget védi, hogy a csatornavíz nehogy idő előtt kimossa az amúgy kifejezetten a csatornaklímára tervezett paraffinos szert.
Hét-tíz nap múlva visszajönnek az első ellenőrzésre, megnézik, mennyi fogyott, abból ugyanis következtetni tudnak arra, van-e a környéken patkány. Addig járnak vissza, amíg kétszer egymás után érintetlenül nem találják a ládát.
Azért ez a ráhagyás, magyarázzák, mert a patkányok, ellentétben a kíváncsi egerekkel, rendkívül óvatosak, már-már gyanakvók. Nem esznek azonnal bármiből, ami eléjük kerül, túlélőképességüknek ez az egyik záloga. És ez az egyik ok is, amely miatt nem olyan könnyű őket kiirtani. Ráadásul, ha észreveszik, hogy valamelyik társuk szenvedve kimúlik valamilyen eledel elfogyasztását követően, többé nem esznek abból, sőt a helyet is messzire elkerülik.
Ezt megkönnyíti, hogy irigylésre méltó a memóriájuk: az útvonalat, amelyen egyszer jártak, sohasem felejtik el. A patkányokat a többi rágcsálótól kimagasló intelligenciájuk is megkülönbözteti, roppant gyorsan és könnyen tanulnak, nem véletlenül használják őket kísérleti célokra. Elképesztően „sportosak”: akár 180 centiméterre is felugranak, 72 órán át úsznak, ha kell, és tíz másodpercen belül futják le a százméteres távot, emellett a víz alá is lemerülnek, mert orr-üregeiket teljesen el tuják zárni.
Jóllehet átlagosan csak két évig élnek, már három-négy hónapos korukban szaporodóképesek, a nőstények – a kemény telek kivételével – évente háromszor-négyszer ellenek, egyszerre hat-tíz utódot hozva világra, ami azt jelenti, hogy egy párnak egy év alatt akár ezer utódja is lehet.
– Ha abbahagynánk az irtást, újra elszaporodnának, és egy éven belül ugyanott lennénk, mint a hetvenes évek elején – erre már Papp György, a Bábolna Bio Kártevőirtó Kft. ügyvezető igazgatója hívja fel a figyelmet.
Ezért, ahogyan a hetvenes évek eleje óta, most is egy átgondolt ütemterv szerint haladva, módszeresen helyeznek ki irtószereket a csatornahálózatban és a „behatolási kapuknál”, vagyis a patakpartokon, a Duna mentén és a veszélyeztetett objektumoknál, amilyenek a pályaudvarok, a jelentősebb élelmiszeripari egységek, raktárak és a város elhagyatottabb részei. Vannak azután a városnak olyan területei, ahol – és itt az ügyvezető igyekszik politikailag korrekten fogalmazni – a lakosság életvitele is sok kívánnivalót hagy maga után. Gond az is, mondja, hogy még mindig rengeteg az elhanyagolt, rossz állapotú belvárosi pince, és más körülmények sem könnyítik meg éppen a dolgukat.
– Régebben nem termeltünk ennyi szemetet, nem voltak szelektív gyűjtők sem, amelyeket még mindig nagyon sokan nem képesek megfelelően használni, de az illegális szemétlerakók is a patkányok elszaporodásának kedveznek. A hajléktalanság szintén a rágcsálóknak kedvez. Ha végigmegy a Rákos-patak mentén, szinte minden híd alatt hajléktalantanyákat talál, ezekre a helyekre folyamatosan vissza is járunk. De sajátos módon a másik véglet, a jólét is ellenünk dolgozik: a csatornarendszerbe manapság hihetetlen mennyiségű élelmiszer kerül, így aztán még csak nagyon keresgélniük sem kell az állatoknak a táplálékot. Azokon a helyeken sem, ahol tavasztól őszig ezrek piknikeznek, szanaszét hagyva az ételmaradékot, mint például a Deák terén.
Hogy ez miért komoly probléma, azt a patkányok életmódja magyarázza: ezeknek az állatoknak az „akciórádiusza” 400-500 méter, ekkora területet is képesek bejárni naponta eleség után kutatva. Ha ezen belül találnak enni- és innivalót meg búvóhelyet, akkor szépen megtelepszenek, családot alapítanak.
– Aztán, ha csak egy alom is megjelenik, a budapestiek, akik az elmúlt évtizedekben teljesen elszoktak a jelenlétüktől, már rögtön invázióról beszélnek – egészíti ki a képet Papp György. Frédi meg hozzáteszi: van olyan kollégája, aki már körülbelül másfél éve dolgozott náluk, mire patkányt látott.
– Magyarországon, főleg a fővárosban, az emberek többsége egész életében nem találkozik patkánnyal, és ez azt is jelenti, hogy jól végezzük a munkánkat – mondja.
A sikeres patkányirtáshoz azonban nemcsak azt kell tudni, hová érdemes kitenni a mérget, de azt is, hogyan kell azt úgy kikeverni, hogy a patkány élvezettel fogyassza el. A méregkeveréshez pedig kevés ember ért úgy az országban, mint Schmidt József. A Bábolna Bio laborvezetője egy híján harminc éve űzi az ipart, és ez idő alatt többtucatnyi szert kísérletezett ki kollégáival. A fő hatóanyag évtizedek óta valamelyik jól bevált véralvadásgátló.
Ettől ugyanis – mint megtudom – az állat lassan pusztul el, sem ő, sem a társai nem képesek meglátni az ok-okozati összefüggést a táplálék és a rosszullét között. Márpedig ezeket a rágcsálókat csak így lehet kicselezni a már említett óvatosságuk miatt, hiszen minden új élelmet csak kis adagokban kóstolnak meg, és ha rosszul lesznek tőle, ott hagyják, tapasztalataikat ráadásul a többiekkel is megosztják.
Schmidt József minderről abban a mindössze két helyiségből álló, körülbelül harminc négyzetméteres laborban tart számomra okítást, ahol rendszeresen vagy kétszáz patkányt tartanak az irtószerkísérletekhez részben két nagy konténerben, részben kis plexidobozokban. Itt aztán valódi tartalommal telítődik az orrfacsaró bűz kifejezés, a patkány- és fertőtlenítőszagtól konkrétan fáj az ember orr- és szájnyálkahártyája, és percekbe telik, amíg képes rendesen beszélni, egyáltalán levegőt venni és nyitva tartani a szemét.
Annak tehát, hogy véralvadásgátlót használnak az irtószerekben, a patkányok új dolgokkal szembeni bizalmatlansága a magyarázata, nem pedig az, hogy ezek az állatok gyakran verekszenek, és a sérülések miatt elvéreznek. Mert verekedniük sem kell ahhoz, hogy a vérveszteség miatt elpusztuljanak, a szer ugyanis alapvetően belső vérzést okoz.
– A méreg először bágyadtságot, levertséget okoz, majd az egyéni érzékenységtől, az állat kondíciójától, valamint az elfogyasztott méreg mennyiségétől függően felgyorsulnak az események. A testfelületen kivérzések, a nyálkahártyán, a szemen bevérzések jelennek meg, a krónikus vérhiány miatt a mancsaik egészen elfehérednek, nem túl szép látvány. Az első tünetek megjelenésétől számított harmadik napon jelentkezik a bágyadtság, és körülbelül az ötödik-hatodik napon pusztul el az állatok zöme. Nem azt mondom, hogy ez a legkíméletesebb módszer, de azt igen, hogy ennél hathatósabb eljárást még nem találtak fel – bővíti ismereteimet a szakember, hozzátéve: végeztek kísérleteket csapdákkal is, de azok működését nagyon gyorsan megtanulják a patkányok, illetve látják, mi történik esetleg egy óvatlan társukkal, és messze elkerülik.
A tilókat, tehát a rágcsálókat effektíve kettényisszantó szerkezeteket pedig eddig nem tudták olyan sebességűre megcsinálni, hogy az állatok ne tudják azokból kilopni a csalétket.
Mivel a hatóanyag-választék nem túl széles, csak az új irtószerek formagazdagságát tudják növelni, a csalétek összetételét, kiszerelését nem. A formulákon belül is állandó fejlesztésre van szükség, például az összetételben sokszor módosítanak, néha azért, mert az egyik alapanyag helyett találnak jobbat: vagy olyat, amelyikkel a gyártás könnyebben kivitelezhető, vagy a vizsgálatok alapján még ízletesebb lesz a szer a patkányok számára.
Ezek a rágcsálók mindenevők, bármilyen táplálékot hasznosítani tudnak, ettől függetlenül szeretik a finomságokat, így ha tehetik, szívesen esznek például gabonaféléket, csokoládét. Ennek oka, hogy kiváló az ízérzékelésük, kivéve, hogy a keserűt nem érzékelik.
A patkányirtószer-kínálatot döntően az itt tenyésztett, még semmilyen rezisztenciával nem rendelkező egyedeken, részben befogott állatokon kísérletezik ki. „Rattus rattus, Szabadkikötő, 2018. március 20.” – áll az egyik plexidobozon, ahol a faforgács közül egy hegyes fülű, gombszemű állatka néz rám, miközben orrával egyfolytában szimatol.
Alapvetően rejtőzködő
– Ez a fekete, más néven hajópatkány – mondja Schmidt József. – Idén a Városmajorban, tavaly pedig a XX. kerületben a Kormányhivatal területén fogtak be egyet a kollégák, előtte 1974-ben találkoztak utoljára ezzel a fajtával Pesten. Azért is van itt is több a másikból, a Rattus norvegicusból, vagyis a vándorpatkányból, amely eredetileg ugyan nem volt őshonos Európában, mára azonban szinte teljesen kiszorította ezt a kisebb termetű táplálékkonkurensét a kontinensről.
Míg a patkányok többsége csendben gubbaszt az átlátszó dobozok mélyén, a konténerládákban, ahová búvóhelynek való alkalmatosságokat is betesznek számukra, hallhatóan zajlik az élet. Nem csoda, hiszen a patkány alapvetően rejtőzködő állat, nem igazán rajong sem a mesterséges fényért, sem a sajtónyilvánosságért. Azért megkérem a laborvezetőt, vegyen ki egy egyedet a fotó kedvéért. Schmidt József szó szerint kesztyűs kézzel bánik a delikvenssel, amely minden erejével próbál kiszabadulni szorongatott helyzetéből.
Ahogyan csak tud, kapaszkodik a ketrecbe, azután tekeredik, pörög-forog, és addig ügyeskedik, míg majdnem kiszabadul. Vissza is teszi gyorsan a többiekhez őt Schmidt József, amikor észreveszi, hogy az egyik nőstény leellett. Egy csupasz, rózsaszín, gilisztaszerű lényt helyez a konténer tetejére, akkora sincs, mint a hüvelykujja. Már-már megsajnálom, de aztán eszembe jut, hogy alig három hónap múlva már maga is legalább hat ugyanilyen utódot lesz képes nemzeni, illetve világra hozni, és ha mi, emberek nem lépnénk közbe, ennek a folyamatnak sosem lenne vége.
Meg az is, hogy azt olvastam, két betegséget egészen biztosan a patkányok terjesztenek mind a mai napig: a leptospirózist és a trichinellózist. Ezekből ugyan – a patkányirtásnak is köszönhetően – évente alig száz fordul elő Magyarországon, ám éppen, mert ritkán találkoznak vele az orvosok, nehezen is ismerik fel. Az előbbinél ez azért baj, mert mire rájönnek, mi okozza a tüneteket, már gyakorlatilag művesére kerül a beteg, vagy a szíve mondja fel a szolgálatot, az utóbbi pedig fertőző agyhártyagyulladást idézhet elő.
És mindez még akkor is ijesztő, ha a pestis szerencsére nálunk nagyon régen nem ütötte fel a fejét, és a tudósok újabban már arról vitatkoznak, valóban a patkányok tehetők-e felelőssé a korábbi évszázadok emberiséget megtizedelő pestisjárványaiért, vagy inkább a ruhatetvek és a bolhák.