Kilencvennyolc év telt el a minket olyan emészthetetlenül szigorúan sújtó diktátum aláírása óta. Hová tart az ember, és hová Európa? Ma milyenek az esélyeink? Vajon bármi jobbá lett azóta?
Kötődünk a földhöz, amelyen élünk. Nevet adunk hegyeinek, völgyeinek, folyóinak. Közhely, hogy ha egy nép elfelejti nagy hegyei és vizei nevét, akkor az a nép megszűnt létezni, feloldódott valami másban. A pásztorkodó, vándorló népek ugyanolyan szeretettel beszélnek a fűtengerről, mint más népek az erdeikről. A sivatagi emberek, a tevéikkel és juhaikkal Boldog Arábiától Marokkóig vándorló beduinok, a birkáikkal hegyekben nomadizáló kurdok, a marháikat terelő afrikai maszájok éppúgy ragaszkodnak megszokott földjükhöz, mint mi.
Trianon nekünk, magyaroknak olyan traumát jelent, amit máig sem dolgoztunk fel. Elveszítettük országunk kétharmadát. Nem a gyarmatbirodalmunk hullott szét, nem meghódított tartományaink rázták le az igát, hanem az országunkat verték szét. „Hogy történhetett ez?” – kérdezzük azóta is. Pedig tudjuk a választ. „Georges Clemenceau francia miniszterelnök magyar menye a hibás!” Marhaság. A harcsabajszú „Tigris” állítólag jobban kijött a fiatal Michnay Idával, mint a saját fiával.
A valóság az, hogy nem törődtek velünk. A franciák legocsmányabb (felőlük nézve csak a leghasznosabbnak tűnő) terve valósult meg: szétverni a Monarchiát, mindenütt gyöngíteni a vetélytárs német erőket, és Franciaországnak hálás kisebb államok sorát létrehozni Közép-Európában.
A hálához ajándékok is kellettek. A mi földjeink, erdeink, városaink és falvaink, kastélyaink, templomaink, hegyeink és folyóink, vasútjaink és gyáraink volt az ajándék. Ráadásnak hárommillió magyar. Ennyi az egész. Ezt kéne egyszer, ilyen kiábrándító és közönyös egyszerűségében felfognunk.
Nincs világméretű, magyarellenes összeesküvés, Habsburg-ármány, szabadkőműves aknamunka, nincsenek gonosz ufók és marslakók. Érdekek vannak. Kőkeményen képviselt érdekek. (Vagy amit – akár nagyokat tévedve – annak hisznek. De az mindegy.) Félreértés ne essék, nem vagyok hülye, létezik a népek közti ellenszenv – és minket kevés szomszédunk imád és imádott –, van diplomácia és titkos diplomácia, meg mohóság és bosszúszomj is, de mindez csak színezék: a lényeg az érdek és az erő.
Mi általában a régi Magyarország egészét siratjuk ugyan, de amitől megnyugodni nem tudunk, az igazából a magyarok lakta területek elrablása. Némi habozás után írtam le a rablás szót, mert vannak témák, helyzetek, amikor nem szeretek használni bizonyos kifejezéseket – „véres”, „kegyetlen”, „alattomos”, „embertelen” –, mert ha nyakló nélkül használjuk őket, akkor vagy elkopnak, kiürülnek (és érdektelenül fut át a szövegünkön az olvasó szeme), vagy állandósult szókapcsolattá lesznek (és nem az eszünkre, hanem az indulatainkra, érzelmeinkre hatnak).
Ismétlem, némi hezitálás után hagyom a rablás szót. Így egyszerűen. Nem gyöngítem a kifejezés tiszta jelentését jelzőkkel, mint mondjuk „pofátlan rablás”, „mohó rablás”, „galád, szörnyű vagy igazságtalan”. Rablás. Az volt. Ilyen egyszerűen. De hát ilyen az ember: rabol.
És ilyen a történelem: kis és nagy rablások sorozata. Lehangoló, de igaz. Ha csak innen nézem. Mert akad azért más is. Mesék és legendák, teremtés, hit, művészet, kultúra. Ez is igaz. De a rideg tény az, hogy nagyon sok olyan falut és várost raboltak el tőlünk, melyek elcsatolásuk pillanatában tökéletesen magyar városok voltak. És minden harmadik magyar ember a maradék Magyarország határán kívülre került.
Töröm a fejem, és azon töröm, hogy miért ezen töröm.
Nincs nekem dolgom?
És ha most épp ez a dolgom? Rágódni politikán, érdekeken.
A történelmen, ami ugye örök mozgás. Persze minden az. A hegyek is mozognak. Sőt vándorolnak. És ha képzeletben fölébük emelkedünk, akkor mit látunk? Foszladozó nagy párákat, felhőörvényeket, óceánokat. Európa szakadozott csipketerítőjét. Innen nem látszanak a határok, csak a zöld és sárga síkok, hegyek, folyók, nagy vizek. Nem látszanak a falvak, városok sem. De tudjuk, hogy ott lent emberek vannak.
H. G. Wells úgy száz éve azt írta, hogy aki a XVI. század elején alaposan szemügyre vette a világot, csakis arra a következtetésre juthatott, hogy annak néhány nemzedék múltán muzulmánná kell válnia. Igaza van, tényleg hihetőnek látszott.
A török hatalom már a Mátyás-kortárs II. Mehmed idején is óriási erejű és kiterjedésű volt. A birodalom határai a Dunától az Eufráteszig nyúltak. Benne Bosznia, Szerbia, Havasalföld, Bulgária, Albánia, Görögország, az egykori Konstantinápoly, Anatólia, a Krími Kánság. Területe majdnem egymillió négyzetkilométer. Már akkor is könnyedén képes volt kiállítani százezer reguláris katonát, szpáhit és janicsárt s emellett sok tízezer főnyi irreguláris alakulatot.
És csak aztán jött Mehmed unokája, Kegyetlen Szelim, aki 1514-ben Perzsia, Örményország, Azerbajdzsán ellen fordult, s két-három éven belül övé volt Mezopotámia, Szíria, Palesztina, a mameluk Egyiptom. Európa, szerencsére, nem érdekelte. Halála előtt az aleppói nagymecsetben a két szent város, Mekka és Medina védnökévé és urává lett. A birodalom olyan erős volt, mint még soha.
És még mindig csak eztán, 1520-ban lépett a színre a fia, Szulejmán. A Nagy. Aki apja halálakor huszonhat éves volt. Tehetséges, erőszakos. Uralkodása alatt az Oszmán Birodalom az akkor ismert világ legnagyobb és legerősebb hatalmává lett. Innen kezdve már a kisiskolásaink is tudják a folytatást. Mohács, Buda, Szigetvár, Eger, csatatéren elesettek, falvukban felkoncoltak, rabszolgaságba hurcoltak tíz- és százezrei, évről évre, sok-sok emberöltőn át…
Hogy évtizedek óta június első napjaiban miért jut mindig eszembe az angol író, aki száz évvel ezelőtt egy vaskos világtörténelmi összefoglalóval is előrukkolt? A magyarázat gyerekes, a kölyökkoromba nyúlik vissza. Amikor átrágtam magam A világtörténet alapvonalain, az író egyetlen állítása lepett meg: az, hogy aki az 1500-as évek elején a földabroszokat vizslatta, csakis arra a következtetésre juthatott, hogy Európának muzulmánná kell válnia.
Wells akkortájt írta művét, amikor a trianoni magyar békeszerződést is szövegezték, és valahonnan azt is tudtam, hogy a világ leghatalmasabb birodalmának magja, VIII. Henrik Angliája ugyanakkora és ugyanolyan gazdag – sőt talán valamivel kisebb lélekszámú és csöppet szegényebb – volt, mint a Mohács előtti Magyarország.