Néhány hajléktalan ember közreműködésével készítettünk egy rövidfilmet a hosszúra nyúló tél végén. A Menhely Alapítványnál dolgozó ismerőseimnek azt ígértem, elmondok egy-két pozitív üzenetet a hajléktalanokról, közben bemutatok pár látványos trükköt, és a végén megajándékozom az embereket. Az első állomás a Deák tér volt. Elmondtam a bevezető szöveget, azután lesétáltunk az aluljáróba. A metró bejárata előtt egy fiatalasszony álldogált, kezében papír kávéspohárral kéregetett. A kamera felé fordulva felkonferáltam az első számot:
– Mögöttem látható ez a kedves hölgy, aki egy poharat rázogat. Odamegyek, megkérdezem, hogy varázsolhatok-e neki egy kis pénzt.
Odaléptem az asszonyhoz, megkérdeztem, szabad-e kivennem egy érmét a poharából. Kihúztam egy ötforintost, közben felhívtam a figyelmét, hogy figyeljen alaposan, mert valami nagyon érdekeset szeretnék mutatni. Jobb kezemben az ujjaim között felmutattam a pénzdarabot, közben mondtam is, mi történik éppen: megfogjuk az ötforintost. Felemeltem a bal kezem, mutattam, hogy üres, közben tovább beszéltem: ezt az ötforintost most szétszedjük két darab kétszázasra. Bal kézzel is megfogtam az érmét, és abban a pillanatban, amikor azt a szót mondtam, hogy szétszedjük, széthúztam a kezeimet, és mindkettőben ott volt egy-egy kétszázas. A pénzt bedobtam a hölgy poharába, és szép napot kívántam neki.
A mutatvány rövid és gyors, ami persze nem jelenti azt, hogy könnyű is. Az érmés számok alapmozdulatait éveken át gyakoroltam, ez idő alatt mindenkinek az agyára mentem a környezetemben, mert állandóan csilingeltem a kezemben tartott darabokkal. Egyszer hazafelé a buszon kiesett az ujjaim közül az egyik gyakorláshoz használt zseton, bemásztam az ülések alá, egy csomó utast felállítottam a helyéről, míg elő nem került.
Az érme eltüntetése és előhúzása látszólag a semmiből a bűvészet alapjaihoz tartozik éppúgy, mint a különböző kártyafogások, a kendős trükkök vagy az összetépett papír egyberakása. Ezt csak egyféleképpen szabad csinálni: tökéletesen. Miután a középiskolai bűvészszakkör határait kinőttem, bűvésztanárhoz jártam, és alighanem a legjobbhoz a szakmában: Molnár Gergelyhez, művésznevén Mr. Jupiterhez.
Sokszor még ma is abból építkezem, amit annak idején tőle tanultam. Leült a fotelbe, kezébe vett egy vastag könyvet, rágyújtott a szivarra, és azt mondta: na, lássuk! Akkor elkezdtem például csomót ütni a kötélre egy mozdulattal. Ismételtem újra és újra félórákon át, közben ő szivarozott, néha szóvá tette, mit kellene másképp csinálni. Ha szivarfüstöt érzek, ma is az ő lakását látom magam előtt, és persze őt, ahogyan ott ül a fotelben.
Másfél éve jártam a mesterhez, amikor az első bűvészversenyre beneveztem. Csendes, visszahúzódó gyerek voltam mindig is, a versenyzés viszont az első pillanattól kezdve mozgatta a fantáziámat. Első alkalommal a Magyar Bűvészegyesület versenyén junior kategóriában indultam. Nyertem, és a győzelem értékéből kicsit sem vont le, hogy mindössze hárman indultunk. A versenyzési szellem egészen a pekingi világbajnokságig kísért.
A világbajnokságra összeállított telefonos szám elemeit kilenc éven át gyakoroltam. Az érmék abban is felbukkantak. Naponta több százszor gyakoroltam, hogy könnyed és magabiztos legyen a fogás. A felkészülés legintenzívebb időszakában éjjel háromkor csörgött az órám, kótyagosan, elgémberedett ujjakkal gyakoroltam a mutatványt. Amikor tízszer egymás után sikerült tökéletesen megcsinálni, visszafeküdtem aludni.
Szóval az érmék széthúzásával kezdtem a forgatást az aluljáróban. A kétszáz forintos trükk után rátértünk a következő számra. Most egy földön ülő fiatalembertől kértem el egy ötszáz forintost, majd jobb kézzel megfogtam a bankjegy szélét, a balt pedig felülről lefelé végighúztam rajta. Ahogy lefelé csúszott a kezem a pénzen, kibontakozott egy másik bankjegy képe: az ötezresé. Ez igazi? – kérdezte a mellettünk álló hajléktalan ember. Igazi, és a tiétek, mondtam neki. Ez az én hozzájárulásom, hogy szebb legyen a napotok.
A következő számhoz újságot használtam, a kiválasztott hajléktalan embernek megmutattam az egyik cikket, amelyet aprópénzzel megtöltött befőttesüveg fényképével illusztráltak. Megkértem őt, tartsa előre a két kezét. Az újságot becsuktam és félbehajtottam, majd fejjel lefelé fordítva, mint egy tölcsérből, maréknyi fémpénzt öntöttem a kezébe. Amikor az utolsó érme is kipottyant, szétnyitottam a lapot a cikknél, és megmutattam, hogy a befőttesüveg a fényképen kiürült. A férfi arcára szétterült a mosoly, talán köszönetet akart volna mondani, de hiába kereste a szavakat. Totális hatás.
– Sokan elfelejtik, hogy a hajléktalanok is ugyanolyan emberek, mint mi, és nekik is vannak vágyaik. Ma olyan trükköt akartam csinálni, amellyel az ő kívánságaikat váltom valóra – mondtam az utolsó produkció előtt. Üres dobozt adtam a hajléktalan emberek kezébe, ők pedig megmondták, mit szeretnének. Azután kinyitották a dobozt, és megtalálták benne, amit kértek.
Tizenöt éves lehettem, amikor az első igazi sikeremet arattam a budakeszi művelődési házban. Édesanyám kísért el, olyan szinten izgultam, hogy kezem-lábam remegett, megszólalni alig tudtam. Amikor felmentem a színpadra, és elkezdtem a karikákat egymásba akasztgatni, elmúlt a félsz. Óriási sikerem volt. Semmi különöset nem csináltam, csupa régi, klasszikus számot, de azt meggyőzően.
Egyszerű hakni volt, kiegészítő szám egy bál előtt, de a mai napig emlékszem az első igazi sikerre. Ma évente nyolcvan-száz hakniműsort adok, de nem emlékszem egyikre sem.
Tizenhét évesen amerikai cserediák lettem. A kinti iskola óriási intézmény volt, háromezren jártak oda. Volt egy ezerötszáz fős nagy előadóterem, ott márciusban én is felléptem. Szeptembertől márciusig minden este arra a fellépésre készültem a szobámban. Öltönyben. A siker frenetikus volt, hetek múltán is megállítottak a folyosón, hihetetlenül népszerű lettem. Abban az évben egy meghívásos bűvészversenyen szerepeltem Las Vegasban.
Kétezerkilencben kétszeres bűvészvilágbajnok lettem. Abban az évben Peking volt a helyszín. Első lettem az általános bűvészet kategóriában, majd megnyertem a kategóriák világbajnokainak rendezett szuperdöntőt is, így kétszeres világbajnokként térhettem haza.
Huszonnégy éves voltam, kinyílt előttem a világ. A következő öt évben 120 külföldi utam volt, 38 országba hívtak fellépni. Tízszer voltam Kínában, nyolcszor Japánban, sokszor Amerikában, Dél-Amerikában, Afrikában… Megállás nélkül úton voltam, szállodákban éltem. Hat év után azt mondtam, elég volt.
Miután a világot meghódítottam, a neheze még hátravolt: a magyar piac. Azzal szembesültem, lehet, hogy Las Vegasban már tudják, ki vagyok, de itthon még be kell mutatkoznom. A bűvészet mellett a zene, a humor és a videózás volt az, ami végigkísérte az életemet, ezekből próbáltam felépíteni magamat. A Dumaszínházban saját műsorom lett, a fellépéseimhez a zenét magam állítom össze, három éve pedig sorozatot indítottam a közösségi videómegosztón. Hetente, kéthetente közzéteszek egy újabb filmet, amelyet rövid idő alatt több százezren néznek meg.
A hajléktalan emberekről forgatott filmet például négyszázezren nézték meg három hét alatt. Négyezren írták meg a véleményüket. Azt hiszem, nagy részük vevő volt az üzenetre.
Hajnóczy Soma
33 éves, kétszeres bűvészvilágbajnok, számos szakmai díj birtokosa, 2014-ben a kínai újévi tévéműsorban százmillióan nézték műsorát.