Ácsolt pódium állt a színpad bal hátsó traktusában, a tüllök határolta tér könnyedséget sugallt, amikor a Csokonai Színház 1966-os Sirály előadásának első képében megjelentek a szereplők: Kézdy György (Medvegyenko), Meszléry Judit (Mása), Novák István (Szorin), aki tolókocsiban érkezett, aztán Dégi István (Trepljov). Majd berepült a színre Nagy Anna (Nyina), aki szürreális-mitológiai víziójával töltötte be a színpadot. Döbbenten néztem a játékot. Tűnődtem a fiatalok sorsát figyelve: vajon Lengyel György máris ilyen élesen látja az életet?
Téri Árpád után 1961–1966 között Lengyel ismét korszakteremtő együttest érlelt ki Debrecenben. Vízkereszt Tímár Évával, Simor Ottóval, Szabó Ildikóval és Latinovitscsal – akivel még a kötelező előadásokat is megpróbálták nézhetővé tenni –, azután a III. Richárd, a Szent Johanna, az Úri muri, a Bánk bán. Miközben a fővárosban sorra buktak Major Tamás Brecht-előadásai, a debreceni együttes sikerre vitte Béres Ilona virtuóz játékával a Jó embert keresünk című előadást, és Nagy Anna küzdő, szenvedélyes Gruséjával a Kaukázusi krétakört. Lengyel egy Moliére-esttel búcsúzott Debrecentől. Megelégelte, hogy direktora, Taar Ferenc a pártbizottságon jelentgette, és szervezkedett ellene.
Mindig a színház érdekelte. Gyermekként bábokkal előadta a Toldit és a János vitézt. A család baráti körébe tartozó Somlay Artúr azt mondta Gellért Endre rendezőnek: „Ez a fiú minden szerepet eljátszott, kivéve Iluskát!” És ez a fiú, aki 1951. március 15-én vigyázott Somlay kislányára, Emilyre, mert a színész a második Kossuth-díját ment átvenni a Parlamentbe, látta, hogy a színész, amint hazatért, a sarokba vágta a kitüntetését.
Lengyel György társaival már gimnazistaként is színházat játszott. Amikor a Nemzetiben a Tragédia tiltott mű volt, ők a Zeneakadémia kistermében 1954-ben eljátszották. Kodály Zoltán, Uray Tivadar, Lukács Margit, Szörényi Éva mellett Nagy Imre köréhez tartozó politikusok tapsoltak a fiataloknak, akiknek hét előadást engedélyeztek.
A főiskolán 1956-ban Marton Endre indított rendezőosztályt, ahova Lengyelt is felvették. A főtanszakvezető, Major Tamás néhány színészmesterség-órával letudta a tanítást, Gellért Endrével viszont, akit szívesen hallgattak volna, egyszer sem találkoztak. Ébresztő élmény a mély műveltségű Nádasdy Kálmán volt, Bartók és Kodály híveként az Opera korszakos művésze. Valósággal bűvölte az énekeseit, és Mozart, Puccini, Wagner műveinek újjáteremtőjeként ünnepelték.
Major Tamást 1962 májusát követően leváltották a Nemzeti igazgatói posztjáról, az utódja, Meruk Vilmos már fiatalokat is hívott. Lengyel vendégként rendezte a börtönviselt, később kitűnő filmessé vált Gyöngyössy Imre Csillagok órája című, Lorca-ihletésű világháborús parasztpassióját. Általános volt az elismerés. Meruk 1963 őszén ismét hívta, hogy állítsa színre Szakonyi Károly Életem, Zsóka című darabját, de mivel elvtársi bonyodalom támadt a mű körül, a direktor Albee Nem félünk a farkastól című művére váltott. Próbálni kezdtek.
Major és Olthy Magda alakította a gyermektelen, összeomlott álmú párost. A munka jól haladt, annyi zavarral csak, hogy Major nem tudta a szöveget, ami szokása volt. Közös emlék is erősítette a játékuk hitelét, a harmincas években ugyanis Major és Olthy hét évig együtt éltek.
Egy november eleji napon Meruk hívatta Lengyelt, és izgatottan közölte, hogy a próba leáll, nincs bemutató!
Mi történhetett? Szinte biztos, hogy Major, aki a központi bizottság tagja volt, maga fúrhatta meg az előadást, hogy ezzel igazolja az igazgató politikai alkalmatlanságát, aki a darabbal a romlott kapitalista világot népszerűsíti. Major tudta, hogy miért nem tanulta meg a szerepét.
Aznap délután Meruk egy kis bőrönddel a kezében elhagyta az épületet, és vissza se tért a Nemzetibe. Lipótmezőre távozott. Alighanem akkor délután értesült arról is, hogy Aczél György a Nemzeti Színház lebontásának tervét a felső pártfórum elé terjesztette. Merukot Both Béla váltotta, aki 1964 tavaszán hívta Lengyelt, hogy rendezze meg Majakovszkij Gőzfürdőjét, ám Major mint főrendező, aki éppen porondmesteri korszakára készült, ezt is leállította, mondván: ezt (a szatírát!) realistán kell játszani. Ősszel aztán Both finomított rendezésében néhányszor előadták.
Nem Lengyel György sérelmi leltárát írjuk, hanem a kórtörténetet. 1966 őszén a Madách Színház rendezője lett, amikor még valamennyi formátumos színész és rendező együtt volt, igaz, Ruttkai Ottó pártfelügyelőként válogatta a színre kerülhető darabokat. Albee drámáját 1967 őszén Lengyel mégis színpadra állíthatta a Gábor Miklós–Tolnay Klári párossal, a fiatalokat Linka György és Vass Éva játszotta.
Bődületes siker, ám Major öt év múltán sem hagyta magát. Mint országgyűlési képviselő a decemberi ülésen felszólalt az előadás ellen. Még mindig a magyar színi élet felügyelőjének képzelte magát.
Lengyel György fél évszázad múltán írja, micsoda „tölgyesben” dolgozott: Pécsi Sándorral A papucshősben, Molnár Ferenc feleségével, az Amerikából hazatért Darvas Lilivel az Olympiában, Márkus Lászlóval a Molnár Ferenc-darabokban, a zseniális és éles nyelvű (Kiss) Manyikával, Mensáros Lászlóval. Sulyok Mária Rickl Máriaként bámulatos sugárzással fogta egybe a Régimódi történetet, amelynek színpadi változatán Lengyel egy évig dolgozott Szabó Magdával.
Egykor nem rendezhette Szakonyi darabját? Hát jött az Ördöghegy ősbemutatója. Szerzőként és dramaturgként mindenhol Szakonyival szövetségben formálta a színházát. Sokszor kellett hitvány darabokat színpadra állítania. Egy ilyen alkalommal a próbát követően este Domján Edit hívta telefonon: „Ne keseregjen, Gyuri! Együtt majd csak összehozzuk és megcsináljuk!”
De Lengyel rendezte, ha rendezhette kedves műveit is. Gogol Holt lelkek című művének színpadi változatát (1976) nemrégen láthattuk a tévében. Az egész kisvárosi korrupt bagázst Csicsikov batárjára képzelhettük Haumann Péter ördögi mágiájában. Komplett bolsevik panoptikum! Értette is egy szovjet delegáció, és a 65. előadást követően betiltatta a szatírát.
Debrecenben 1963-ban hosszas, fenyegető kihallgatással az imperializmus elleni harcra akarták kényszeríteni. Később járt Angliában, Franciaországban, Lengyelországban, majd a nemzetközi színházi szervezet magyar tagozatának titkáraként (ITI) is levelezett, utazott eleget. Ne figyelték volna? Dehogynem, mondja Lengyel.
A titkárnője volt a spicli. Irat viszont semmi.
A politikai fordulattól megijedve eltüntették az ITI teljes iratanyagát is. Az iratok helyett az előadások beszélnek. Kétszer is visszatért Debrecenbe, először 1979 és 1981 között, majd a Madách-beli és a pécsi évek után 1993-tól 2001-ig ismét a Csokonai Színház igazgató főrendezője volt.
A külföldi és hazai fiatal rendezők, valamint a nyugati modern darabok mellett a magyar drámaírók új nemzedéke, Tamási és Sütő András is a műhelyébe tartozott. És ami rendezői hivatásának ismétlődő, tán legfontosabb eseménye: kísértette ifjúkorának Tragédia-előadása.
Amikor jó két évtizede a 94 éves színész, John Gielgud kertjében ültek és beszélgettek, a nagy angol azt mondta: „A hátralévő időben is mindig kell hogy legyen célunk.”
Színházi életéből és négy évtizedes tanárságából kifogyottan is, családja szerető körében a 82 éves Lengyel Györgyöt folyamatos feladatok és célok éltetik. Hevesi Sándort és Németh Antalt rendezői, diplomáciai törekvései mellett tudósi voltukban is követve írja tanulmányait, emlékeit. Színházi emberek címmel a XX. századi modernekről (Copeau, Michel Saint-Denis, Mejerhold, Peter Brook, akinek Üres tér című könyvéhez utószót is írt 1971-ben) és a hazai kiválóságokról kivételes kötet született (2008).
Szerkesztett tanulmánygyűjteményt Színház és diktatúra a 20. században címmel (2011), és Kortársuk voltam címmel is egy kötetet (2017), melyben Hevesi Sándor, Németh Antal, Bárdos Artúr, Pártos Géza, Horvai István, Vámos László rendezők mellett Németh László előadásait, Somogyi Erzsi, Tolnay Klári portréját is megrajzolta. Már formálódik a következő, amelyben Sulyok Mária, Kiss Manyi, Dajka Margit és a debreceniek alakját rajzolja fel.
Búcsúra készültem 1999 tavaszán a Nemzetiben, és szerettem volna, ha Lengyel György megrendezi a Régimódi történetet. Nem vállalta, kötötték a debreceni gondjai. Azt üzente: sorsunk, a magyar színház mindig becsület ügye marad.