Az elmúlt hónapokban bejárta az internetet egy videó egy idős férfiról, aki 12 éve kórházi önkéntesként dolgozik az egyik atlantai kórházban. David hetente kétszer olyan koraszülött, illetve beteg gyerekeket látogat, akikkel nem tudnak együtt lenni a szüleik. Csak a „kórház nagypapájának” hívják Davidet, mert olyan odafigyelést nyújt az újszülötteknek, amilyet egy valódi nagypapától kapnának. A férfi, aki az üzleti világból ment nyugdíjba, azt mondja a filmben, ez élete legszebb hivatása. „Néhány barátom kérdezi, mit csinálok a kórházban. Mondom, babákat tartok a karomban. Néha lehánynak, lepisilnek, de ez csodálatos.”
Az ezredfordulón még csak a Szent Margit Kórházban működött néhány lelkes taggal, ma már 19 fővárosi egészségügyi intézményben mintegy száz emberrel van jelen a Magyar Kórházi Önkéntesek Alapítvány. Jani Erzsébet alapítványvezető azt mondja, most mérik fel, mennyi önkéntest tudnának fogadni az intézmények, mert érezhetően megnövekedett az igény a munkájuk iránt.
A közelmúltban ezért toborzó kampányt is indítottak, ugyanakkor túlzottan bővíteni sem szeretnék a létszámot, mert már ennyi ember koordinálása, folyamatos támogatása is nagy odafigyelést igényel. Mindenesetre – teszi hozzá – pozitív a változás a kezdetekhez képest, amikor a kórházak még sokkal inkább fenntartással fogadták őket.
De tényleg, miről is szól a kórházi önkéntesség? Mint Jani Erzsébettől megtudom, az önkéntesség lényege, hogy fizikai segítséget vagy éppen lelki támaszt nyújtsanak kórházi tartózkodásra kényszerülőknek. Ételt, italt osztanak, segítenek az etetésben, itatásban, fürdetésben, ágyaznak, szellőztetnek, rendet raknak, bevásárolnak a betegeknek a büfében, elkísérik őket a vizsgálatokra, sétálnak, beszélgetnek velük. Alapfeltétel a hatósági erkölcsi bizonyítvány, a pszichológiai alkalmasság, a negatív mellkasröntgen – sőt egyre inkább a munkaegészségügyi alkalmasság –, amelyet rövid elméleti felkészítés követ. Majd minden egyes önkéntessel szerződést köt az alapítvány és általában az adott kórház is, amelynek fontos része a titoktartás. Az már a jelentkezőn múlik, milyen korosztállyal szeretne foglalkozni, illetve hogy hol, mikor vállalna önkéntességet, igazodva persze a látogatási időhöz.
– Minden önkéntesünktől minimálisan fél-egy éves elköteleződést kérünk, és azt, hogy heti egyszer két-öt órát szánjon erre a munkára. Aki nem így gondolta, az általában lemorzsolódik. Minden korosztály képviselteti magát a főiskolásoktól, egyetemistáktól a nyugdíjasokig, az alapítvány legidősebb önkéntese például egy 83 éves hölgy – mondja Jani Erzsébet. Az alapítványvezető hozzáteszi: folyamatosan tartják a kapcsolatot az önkéntesekkel, akik rendszeresen részt vehetnek úgynevezett esetmegbeszéléseken, de az alapítvány pszichológusához is fordulhatnak azok, akik időről időre lelkileg ugyan megterhelőnek érzik, de szeretnék folytatni ezt a munkát.
Az a legjobb kórházi önkéntes, aki nem csinál mást, csak meghallgatja a betegeket, és mindössze abban segít nekik, amiben igényt tartanak a segítségére, nem kell megváltoztatni az életüket. Azok a betegek, akikre esetleg órákig nem néz rá senki, mert nagyon sok a nővérek dolga, ugyanúgy nyitottabbak az önkéntesek jelenlétére, mint akik akár járóbetegként órákig várnak egy kórházi folyosón – erről már a Talentum Alapítvány kórházi önkéntesség programjának szegedi koordinátora beszél. Zsivkovitsné Gyenes Krisztina hozzáfűzi: nyilván életkortól és állapottól függ, kinek és milyen módon tudnak a leghatékonyabban segíteni, és persze az egyes kórházi osztályokon, részlegeken is eltérőek az igények.
Szegeden az elején többször tapasztalták, hogy az önkéntesség örve alatt a hittérítőktől az erőátadókon át sokféle szándékkal megpróbáltak emberek a betegek közelébe férkőzni. Ezért is vezettek be a Magyar Kórházi Önkéntesek Alapítványéhoz hasonló rendszert: itt is van előzetes egészségügyi és pszichológiai alkalmassági vizsgálat, és csak megkülönböztető mellényben, kitűzővel és az adott osztály nővéreinek koordinálásával van lehetőség az ágy melletti munkára. A leendő önkéntesek alaposabb elméleti felkészítést is kapnak. Ennek keretében szó esik általában az önkéntességről, a betegekhez, a betegségekhez való viszonyulásról, illetve a betegek és az egészségügyiek jogairól és kötelezettségeiről, valamint az egészségügy felépítéséről, működéséről is. Ezt a napi négy–hat órás elméletet egészítik ki terepgyakorlattal, majd a későbbiekben havonta-kéthavonta szupervízióra is lehetőség van, de egyéni segítséget is kapnak azok, akik úgy érzik, erre szükségük van.
– A kórházi önkéntesség sokszor komoly mentális igénybevétel. Amikor ezzel szembesülnek, sokan lemorzsolódnak, egy 25 fős induló társaságból a képzés végére tizenöten, hosszú távon jó, ha hárman maradnak. A daganatos osztályokra, a geriátriára és a neurorehabilitációra járók vannak a legnehezebbek helyzetben, ők sokszor megtapasztalják, hogy akinél a múlt alkalommal jártak, már nincs ott, mert meghalt. Ezért igyekszünk az egyes osztályok között mozgatni az önkénteseket, az pedig alapszabály, hogy senkinek sem engedélyezzük, hogy heti három alkalomnál többször és alkalmanként négy óránál hosszabb ideig végezze ezt a munkát – magyarázza a szakember.
Zsivkovitsné Gyenes Krisztina arról is beszél, hogy a szegedi klinikák is egyre nyitottabbak az önkéntesek fogadására. Ma már az sem ritka, hogy nagy profitorientált cégek dolgozói jelentkeznek az alapítványnál azzal, hogy szeretnének másképpen hasznos dolgot, valami emberközelit csinálni.
Sokan szeretnék megélni a filantróp vagy keresztényi hozzáállásukból táplálkozó önzetlenségüket, segíteni akarásukat. Reményi Imre, a Bethesda Gyermekkórház önkéntes koordinátora emellett két másik fő motiváltságot is említ. Mint mondja, a leendő pszichológusok főként azért mennek hozzájuk, hogy kellő tapasztalatot szerezzenek a mentálhigiénés osztályokon. Mások gyermekkorukban maguk is sokat betegeskedtek, és emiatt az átlagosnál nagyobb empátiával fordulnak a gyerekek felé.
Bármi legyen is az ok, a Bethesdában mindenkit szívesen fogadnak, aki a másutt is alkalmazott szűrőkön átmegy, illetve részt vesz az elméleti felkészítésen. A kórházban húsz-harminc önkéntesből álló bázis van, amelynek tagjai az igényekhez alkalmazkodva végeznek ágy melletti munkát. Döntően felnőttek, míg az ambulanciákon inkább az ötvenórás közösségi szolgálatukat teljesítő gimnazisták dolgoznak, „ők rugalmasan, dinamikusan és derűsen tudnak mozogni az egyébként feszült légkörben, ami egy-egy ügyeletes napon ott van” – magyarázza Reményi Imre. Tőle megtudom azt is, hogy a Bethesdában, lévén gyermekintézmény, más az önkéntes munka, mint általában egy kórházban. Itt nem lehet részt venni az etetésben, itatásban, fürdetésben. Nem vehetik ki az ágyból a gyerekeket, csak ha azt a nővérek engedélyezik, az udvarra is csak engedéllyel mehetnek le, a kórházból pedig senkit nem vihetnek ki. A jogok és a kötelességek a szerződés részét képezik, ami itt is feltétele a munkavégzésnek. Minden szerződéshez csatolnak egy etikai kódexet is, amelyet szintén aláíratnak minden leendő önkéntessel – sorolja a szakember, aki évekig maga is dolgozott itt mint ápolási asszisztens, később gyermekfoglalkoztató művészetterapeuta.
Azt sem titkolja, hogy nem kevés önkéntesben él egy kép arról, hogy szinte mindegyik bent fekvő gyerek őrült szükséget szenved, és alig várják, hogy végre valaki jót tegyen velük. Szerencsére nagyon sok gyerekkel ott vannak a szülők, főleg, mióta az Anyák Háza is megnyitott a kórházon belül. Ettől függetlenül fontos missziónak tekinthető az önkéntesek munkája akkor is, ha a gyerek-szülő-önkéntes hármasban működnek, vagy ha „csupán” a szülő aggodalmait, nehézségeit hallgatják meg, hiszen ezzel a gyereknek is segítenek. De a gyerekek és a szülők nemcsak azért hálásak sokszor az önkénteseknek, mert lelki támogatást nyújtanak számukra, hanem azért is, mert sokaknak hónapokat kórházban kell tölteniük, ezért minden óra és perc számít, amely által könnyebben és gyorsabban telik az idő.
Hogy mennyire így van ez, arról a 38 éves István is meggyőződött már, pedig azt gondolta, katartikus élmények érik majd kórházi, sőt gyermekkórházi segítőként.
– Korábban hajléktalanoknak vittem ételt, ott hallottam az egyik önkéntestől arról, hogy egy ideig mesét olvasott fel hónapokig kórházban fekvő gyerekeknek, és ez milyen meghatározó élmény volt a számára. Akkor azt gondoltam, ez nagyon klassz, én is szeretnék így segíteni, és amikor a keresztény közösségben, ahová járok, mondták, lehetőség van a Bethesdában önkéntesként dolgozni, természetes volt, hogy jelentkezem.
– A paksi erőmű gombelem hozzám képest, annyira feltöltődöm itt – ezt már a Bethesda másik önkéntese, Réka fogalmazza meg. A 28 éves életvidám lány kakukktojás az önkéntesek között, ugyanis vak. Reményi Imre azonban nem akadályt, hanem lehetőséget látott ebben, Réka ugyanis maga is sokat betegeskedett gyerekként, rendszeresen járt a Bethesdába is, így az átlagosnál is empatikusabb a beteg gyerekekkel. Az egyetlen kikötés az volt a kórház részéről, hogy amikor Réka a gyerekek között van, Imrének is jelen kell lennie, a fiatal nő ettől eltekintve ugyanúgy foglalkozik a gyerekekkel, mint bármelyik más önkéntes.
– A nagyobbakkal beszélgetek, a kisebbeknek mesélek, a legtöbbször saját mesékből, amelyeket a bent fekvő gyerekek inspiráltak. Háromszázhatvanöt mesét írtam már, de vicceket is szívesen mondok. Vannak speciálisan vakoknak készült társasjátékaim, azokat imádják a gyerekek. Számomra ez óriási dolog, mert vakként nem lehetek óvónő, pedig nekem mindenem a gyerek.
A Bethesda önkéntes koordinátora két olyan fiatallal is megismertet, akik az ötvenórás kötelező közösségi szolgálatukat töltötték a kórházban, azon belül is az ambulancián. Petrának és Lillának, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanulóinak csak egyetlen kérdést tettem fel: mit lehet csinálni ott, ahol amúgy is őrület van, hogy ne azt mondják, „van elég bajom, még egy idegen is ide jön a nyakamra”? A két lány őszintén bevallja, először ők is tartottak attól, hogy idegenkedve fogadják majd őket, és nem igazán tudták, hogyan fogjanak hozzá a munkához.
– Ösztönösen cselekedtünk: akin láttuk, hogy nagyon ideges, azt inkább elkerültük, de aki inkább csak unatkozott, azt megszólítottuk. Ha nyitottan álltak hozzánk, leültünk beszélgetni, meséltünk, színezőt, kártyát vettünk elő, papírból hajtogattunk. Az egyik legnépszerűbb kártyajátéknak az Uno bizonyult, ebből olykor hatalmas partikat csaptunk. Egy alkalommal még az ügyeletes orvos is viccesen megkérdezte, beszállhat-e – mesélik a lányok, akiknek nemcsak a szavaik, de az őszinte lelkesedésük is elárulja: az önkénteskedés számukra már sokkal több, mint kipipálandó kötelező feladat.
TÁRSADALMI TŐKE
Az ENSZ Közgyűlése 1985. december 17-én foglalta határozatba az önkéntesek nemzetközi napjának megtartását, majd a világszervezet 2002. november 26-án újabb közgyűlési határozattal szólította fel a kormányokat, hogy támogassák az önkéntességet, a gazdasági és társadalmi fellendülés stratégiai eszközét. Ekkor fogalmazták meg az önkéntesség fogalmát mint olyan tevékenységet, amelyet a közjó érdekében, szabad akaratból, anyagi ellenszolgáltatás nélkül végeznek, és amely a bizalom és szolidaritás kialakításával, illetve a társadalmi tőke megteremtésével erősíti a társadalom tagjait egymáshoz fűző kötelékeket. A tevékenység megvalósulhat nonprofit, civil szervezet vagy állami intézmény, ritkább esetben nyereségérdekelt szervezetek (cégek, vállalkozások) keretein belül.