Öt évtizednyi rejtőzködés után a XX. század második felének egyik legizgalmasabb magyar életműve vendégeskedik a Ludwig Múzeumban. Az ok, amiért szinte csak a szakma ismerte Türk Péter nevét, nem rendszerekben és kultúrpolitikai szándékokban, hanem magában az alkotóban keresendő.
Türk ugyanis minden szakmai, baráti unszolás ellenére nem kiállításokban vagy képeladásokban gondolkodott, számára az alkotás ennél többről szólt. Egy-egy ontológiai, művészeti kérdésben kivételesen hosszú időre mélyült el, és a problémakör lezártával sem a félkész gondolatkísérleteket, sem az általa körbejártnak ítélt, lezárt témákat nem tartotta bemutatásra érdemesnek. A kiállítótermek nyújtotta lehetőségek Türk szempontjából sokadlagos tényezők maradtak.
Sajnos emiatt csak a művész 2015-ben bekövetkezett halálával, az utóbbi három évben kezdődhetett el az életmű feldolgozása, mely még a hozzá közelebb álló művészettörténésznek is tartogatott meglepetéseket.
Mint ahogy Százados László kurátor elmondja, őt is meglepte a művek hatalmas mennyisége, amelyből néha szinte lehetetlen kijelölni, mi a különbség vázlat, makett és kész alkotás között. Végül a kiállítás időrend szerint, de tematikus csoportokat képezve épül fel, és az említett műfaji határon álló alkotásokat is megmutatja.
Akiben ezek után megérlelődött a kíváncsiság Türk Péter művészete iránt, már sejtheti, hogy nem kis intellektuális kihívásra számíthat a Ludwigban. Az életmű nagyobb része a (számomra az egyik legizgalmasabb irányzat), a koncept néven emlegetett áramlathoz kapcsolható.
Ennek lényege vázlatosan egyrészt a művészi ötlet, a koncepció elsődlegessége a megvalósulással szemben – tehát a szerző kifejezetten számít a befogadó együttműködésére, másrészt az a morális, intellektuális elkötelezettség, mely általánosságban véve az aktuális társadalmi kérdéseket sem kerüli el, adott esetben pedig a művész szerepét a közvetítőéhez, a prófétáéhoz hasonlóvá téve nem kisebb kihívást vállal, mint amelyet az élet alapjaira rákérdezéssel írhatunk le. Ez a szemlélet különösen a rendszerváltás után Türk spirituális élménye, megtérése hatására erősödik fel.
Az említett élményt követően válik Türk számára az alkotás még hangsúlyozottabban egy másik dimenzió érzékelésének eszközévé, mely a tapasztalatok rögzítése mellett egyrészt az intuíciókra, véletlenre hagyatkozó, szinte meditatív állapotot követel meg, a munka másik fázisában viszont erőteljes intellektuális tevékenységet igényel. Ehhez lesz eszköz az elméletben és gyakorlatban is tanulmányozott látáspszichológia, melyhez évtizedeken át vissza-visszatér. Hol fényérzékeny papír és maszk segítségével próbálja dokumentálni, hogyan térképez fel a szem egy előtte álló tárgyat, hol híres festmények reprodukcióit rajzolja át hajszálvékony vonalakkal ugyanezt kutatva.
A súlyos betegség nem váratlanul, néhány hónap alatt jelentkezett, hosszú időn keresztül volt jelen a művész életében. Ennek ellenére az aprólékos, analitikus munkamódszer lényegében nem változott, nem változhatott. Az utolsó másfél évtizedet meghatározó, földre helyezett alakzatokat formáló téglakompozíciók, melyek tervezése szigorú szabályszerűségek, számítógépes programok révén valósult meg, szinte a sík- és térbeli művek határán helyezkednek el. Megidézik a gótikus katedrálisok padlózatának labirintusait, a jeruzsálemi templomot is akár, ugyanakkor a jelképek globális nyelvén mindez a psziché utolsó, lélegzetelállítóan hősies gesztusa a test és lélek épségéért.
(A Minden nem látszik című kiállítás június 24-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban)