Egy jó vacsorát ennék a régi téli esték idejéből – gondolta Rezeda Kázmér, és nem volt biztos abban, hogy az ilyesmi még lehetséges. Több dolog is hibádzik ugyanis, és mindjárt sorolni is kezdte ezeket a hibádzó, hiányzó dolgokat magában.
Itt vannak mindjárt a régi telek. A telek régen nem voltak modernek, nem volt többféle identitásuk, például egyetlen tél sem gondolta magát tavasznak.
Ha tél volt, akkor hideg volt – elevenítette fel magában az elmúlott, diktatúrás időket Rezeda Kázmér. Hideg volt, leesett a hó, és úgy is maradt tavaszig. Lehetett menni szánkózni a Harangvölgybe vagy fel a Kutyavárra. A szánkózást Nagymama valami rejtélyes okból „ródlizásnak” nevezte, s bár enyhe gyanakvással viszonyult hozzá, mint mindenhez, amit nem a 23 Celsius-fokos szobában, puha párnák között csináltak a gyerekek, de kifejezetten nem tiltotta.
Szóval, ha annak idején tél volt, akkor hideg volt, hó volt, szánkózás volt, továbbá befagytak mindenféle vizek, azokon pedig csúszkálni lehetett, valamint fel lehetett önteni az iskola udvarán a „napejnak” otthont adó „kisház” és az iskola főbejárata közötti részt egy darabon, s aztán azt jól kicsúszkálni, nekifutásból, kabát nélkül, ügyesen suhanva s fél szemmel a Matuska Zsuzsát vagy a Király Anikót vagy a Boér Erikát figyelve, hogy vajon látják-e, nézik-e ámulattal a férfierő s a férfiügyesség eme látványos megnyilvánulását, mert ennek komoly súllyal kell majd a latba esnie, amikor nevezett lánycsodák a leendő férjükről fognak dönteni.
Régen volt…
S a régi teleken aztán, esteledvén, csontig összefagyva, vízráfagyott, megkeményedett ruhában érkeztek haza a gyerekek, és Nagymama, mint egy vezérlőtábornok, átvette az irányítást. Előbb le kellett vetkőzni kisgatyára, s a fagyott lábacskákat és kezecskéket langyos, majd meleg vízzel átdörzsölni, megmosni. A fagyott, kipirosodott „kispofákat” szintúgy. Aztán mackót húzni, Nagymama mosta, mindig levendulaillatú kistrikót és meleg, kötött pulcsit ölteni, lábra mamusz vagy tutyi került – e neveket Nagymama főúri eleganciával válogatta –, s aztán jöhetett a vacsora.
Rezeda Kázmér vacsorázott már azóta mindenütt. Vacsorázott Budapest legelegánsabb szállóiban, Európa legelegánsabb szállóiban és éttermeiben, evett az Au Pied de Cochon-ban osztrigát s lenyűgöző szószokat, vacsorált távoli ír kisvárosok csapszékein, Prágában, a Károly híd „budai” oldalán, vagyis a Hradzsin felé, Krakkóban jó zsureket, melléje Żubrówkát meg Okocimot, vacsorált currys álmokat „Indiában, hol éjjel a vadak / zöld szeme cikkan át a dzsungelen”, s evett este puritán kansasi étteremben, a Cimarron Grassland szélén, vastag s mégis puha tehénhúsokat, evett Szatmárcsekén és New Yorkban, Toscana legöregebb családi trattoriáiban fölséges talján étkeket, evett Irkutszkban fagyott kutyalábat s Moszkvában beluga kaviárt kristályból, vacsorált rossz lányoknál és még rosszabb, bűnösebb asszonyoknál nehéz maradékot s állott hideget, Velencében friss halat, Ausztráliában kengurut s Ausztriában zergét, simbálót pörköltnek a kalocsai cigánysoron vakaróval, katonaként AMD–65 mintájú gyíkhúst kekszkenyérrel, kanálgéppel nagy büdösségű körletben s maguk fogta tonhalat a Húsvét-szigeten; evett tengeri malacot Peruban, cápát a Tűzföldön, jávort Alaszkában – evett már Rezeda Kázmér mindent mindenhol, de soha többé nem evett olyan vacsorát, mint régi, téli estéken a Nagymama vacsorája.
Háromféle volt az a vacsora azokon a régi, téli estéken.
Lehetett pirítós kenyér és tea. De az a pirítós kenyér nem olyan mai pirítós kenyér volt, de nem ám! Hanem Nagymama összegyűjtötte a régi kenyeret, az „öreg” zsemlyét s a szikkadt kiflit, a kiflit és zsemlyét kettévágta, a régi kenyeret egyforma, szabályos szeletekre szelte, és ezeket aztán zsírban kisütötte. Az volt a pirítós régi, téli estéken, a zsírban sült kenyér s péksütemény fokhagymával bedörzsölve, hozzá meglangyosított, édes tea erősre, feketére főzve, és ez így együtt annyira, de annyira finom volt, hogy Rezeda Kázmér ezt kereste aztán szerte a varázstalanított világban.
Pedig nem is ez volt a legfinomabb vacsora. Mert finomabb volt a bundás kenyér. A bundás kenyér esetében Nagymama a régi iskolát képviselte. Ennek lényege pedig a sallangmentesség volt. Az imént felsorolt kenyér- és péksütemény-féleségeket Nagymama megfürdette a felvert és megsózott tojáshabarékban, és szintúgy zsírban kisütötte. Hozzá a tea ugyanaz. Azt falni kellett. Behunyt szemmel, pihegve, ájulásig.
Pedig még ez sem volt a legfinomabb vacsora. Mert a legfinomabb vacsora a hajaskrumpli-vacsora volt. Nagymama a krumplit alaposan lesikálta, kettévágta, s úgy, hajasan tette a sütőbe. Mikor megsült, patyolattiszta damaszt konyharuhával bélelt kosárkába tette, úgy került az asztal közepére. S került melléje lágy, friss házi vaj, amely a krumplira kenve olyan ízű volt, mint a mennyország. A tea ehhez is dukált. Igen, az volt a legfinomabb!
Így estek a vacsorák régi, téli estéken. S vacsora után még olvasás volt nagy dunyhák között, ameddig arra nem hajózott álomkapitány, s össze nem szedte a fedélzetre a vad, de addigra megszelídült kalózokat. Az sem volt mindegy, mit olvasott az ember gyereke, de nem ám! A Kerek egy esztendőt kellett olvasni. Az volt a legcsodálatosabb könyv a kis Rezeda Kázmér életében, s abban is a Lencsemagból lett legény című mese.
Annál már csak a Furfangos Cintula volt lenyűgözőbb, benne a Furulyával.
Elmúltak az idők – gondolta Rezeda Kázmér.
És tényleg elmúltak.