– Egy este két műsort vetítettek egymás után a tévében, az egyikben jelenleg is szerepel, a másikban sokáig játszott. Az elsőben, a Konyhafőnök VIP – A séfek csatája című főzőműsorban miért állt annyira lesújtva a zsűri előtt?
– Én rendszeresen főzök, de más típusú konyhát viszek, mint amilyet a műsorban elvárnak. Ott hatvan percet kapunk egy feladatra, és ha az első öt-tíz percben nem vagyok kreatív, akkor onnantól kezdve minden borul. Aznap gyorsan összeállt a fejemben valami, de a tálalásra már egyáltalán nem maradt időm, és csak rádobtam a tányérra a hozzávalókat. Ízlett az étel a zsűritagoknak, aminek nagyon örültem, de a kivitelezés nem tetszett nekik.
– A főzőműsor után a Barátok közt című napi sorozat következett, melyben a rajongói már nem láthatják Nagy Tóbiás szerepében. Mellbe vágta, hogy kiírták a sorozatból?
– Nem számítottam rá. A Barátok közt gyönyörű időszaka volt az életemnek. Sajnos a karakterem négy és fél év után hosszabb időre elutazott Párizsba. A fiatal színészek közül kevesen mondhatják el, hogy naponta kamera előtt állhatnak, akár egy napi sorozatban. Rengetegen vagyunk a pályán. Évről évre csak Kaposváron és Budapesten legalább negyven színész végez. Nehéz a felszínen maradni, és olyat mutatni, ami felkelti az emberek figyelmét. Óriási a verseny – kicsi ország, sok színész, kevés lehetőség. Sok mindent tanultam a filmes szakmáról, és sokat kaptam a sorozattól. Természetesen több okból is érzékenyen érint, hogy számomra véget ért. Az elmúlt közel öt évben a tévében és a színházban is folyamatosan dolgoztam. Reggel hétkor indultam a stúdióba, kilencig forgattam, aztán próbára siettem, délután visszamentem a tévébe, este pedig vagy játszottam, vagy próbáltam. Így teltek a napjaim. Talán furcsa ezt hallani, de most visszakaptam az életemet. Ezt úgy értem, hogy van időm pihenni, olvasni, moziba, színházba járni.
Elviszi a show-t
– Szakmailag sokat tanult a forgatás során, de mit tanult az emberekről? Nagy Tóbiás egy meleg figura. Milyen reakciókat váltott ki a nézőkből?
– Komoly atrocitás nem ért miatta. Ittas társaságból egyszer-egyszer valaki odaszólt. Ennyi. Azt gondolom, az emberek különbséget tudnak tenni, hogy ez nem egy valóságshow, hanem egy sorozat, én pedig színész vagyok. Ha láttak a tévében, majd eljöttek a Vígszínházba vagy a Rózsavölgyi Szalonba, ott már nem Tóbiásként néztek rám.
– Akik a Barátok közt sorozatban megszerették, színpadon is megnézik?
– Igen, bár a sorozat előtt is volt a színházba járók között egy kis rajongócsapatom, de az, hogy naponta, fő műsoridőben képernyőn voltam, hogy különböző újságok címlapján jelentem meg, most pedig a Konyhafőnökben látnak, az még több nézőt hoz be a színházba. Szerencsére én színészileg elég széles skálán mozgok. A Rózsavölgyi Szalonban egy aspergeres fiút játszom, a Pesti Színházban Mauglit, a Vígben a Pál utcai fiúkban Áts Ferit, a házi színpadon pedig a monodrámát. Elég szélsőséges karakter volt a Pinceszínházban Tartuffe szerepe, sajnos már nem játsszuk a darabot, pedig a fiataloknak nagyon tetszett. Nem volt könnyű megformálni, mert én egyáltalán nem vagyok számító és rosszindulatú ember.
– Ilyen esetben hogyan kaparja ezt elő magából?
– Jó, hát bárány se vagyok! Nekem is vannak kevésbé jó húzásaim.
– Majdnem tíz éve hűséges a Vígszínházhoz, de máshol is játszik, például az Átriumban Az Őrült Nők Ketrecében Jacobot, a transzvesztita inas-szobalányt. Ahogy a szakmában hívják, ez egy tejfölszerep. Mit jelent ez?
– Nem főszerep, de az egyik legsikeresebb figura a darabban. Néha „elviszi a show-t”. Nagyon szeretjük játszani a darabot, örülök, hogy Stohl András és Hevér Gábor mögött én is ott állhatok.
– Mindannyian tűsarkú cipőben?
– Stohl András és jómagam számos jelenetben. Nem volt könnyű megtanulni járni benne. Az első jelenetben mondok három mondatot, majd lemegyek spárgába, amit általában megtapsol a közönség. Ennyi idős korban nagyon kevesen tapasztalhatják meg, hogy milyen jó érzés, amikor szeretik a színészt. Mindenért kárpótol.
– Ebben a darabban színészileg mit enged meg magának, meddig megy el, milyen eszközöket használ?
– Rendkívül szélsőséges karaktert alakítok, nagy íveket játszom! Jacob nem ripacs, inkább szerethető figura. A nézők imádják.
– A Rózsavölgyi Szalonban a Táncórák című előadásban Ullmann Mónikával ketten szerepelnek. A történet szerint a lány megsérült egy balesetben, a férfi autista, mindketten bezárkóztak a saját világukba. Valóban óriási a különbség a neurotipikus, vagyis normális és az autista ember között?
– Nem. A próbafolyamat közben rájöttünk, hogy egy kicsit mindannyian autisták vagyunk, mert mindenkinek van valamilyen berögződött szokása, amit nem hajlandó elhagyni. Nekem elég erős rendmániám van, s nem tudok szabadulni tőle. Bizonyos dolgoknak mindig azon a helyen kell lenniük, ahova leraktam őket. De mindegyik előadáshoz is tartozik valamilyen rögeszme, amit mindig meg kell csinálni. Például a Táncórák előtt a takarásban megpuszilom Móni homlokát, ő pedig a kezemet. Húsz évvel ezelőtt az autistákról sokan azt gondolták, hogy bolondok. De ez egyáltalán nem igaz. Mások, ahogyan bizonyos szempontból mindannyian mások vagyunk. Vannak köztük kevésbé intelligensek, de zsenik is. A szerep miatt találkoztam egy autista fiúval, hogy figyeljem, hogyan reagál dolgokra. Én kerülgettem a témát, ő meg fél óra elteltével feltette a kérdést: „Akkor most nem beszélgetünk az autizmusról?” Pontosan tudta, hogy azért jött oda. Olyan dolgokat láttam tőle, melyekről azt gondoltam, hogy színpadon sok lesz, de rájöttem, hogy nem. Ő ilyen, így reagál dolgokra, ezért szépen beépítettem a darabba. Szerethető, jó előadás, és nagyon fontos, hogy talán picit közelebb tudjuk hozni az emberekhez az autizmust. A nézők sokszor nevetnek, de soha nem a betegségen, hanem a helyzeteken.
Ezerből tizenhárom
– Páratlan fegyelemmel játssza a szerepet. Színészileg nagyon szűk határokon belül dolgozhatott. Nehéz volt visszafogni magát?
– Nagyon. Embert próbáló egy hangon végigbeszélni az előadást, illetve alig mozogni. Az én karakterem pedig hiába mozog fizikailag szűk határokon belül, a másfél órás előadás után úgy érzem magam, mintha a háromórás A dzsungel könyvét táncoltam, ugráltam, énekeltem volna végig. Annyira kell koncentrálni. Ráadásul rengeteg a szöveg, és mivel intellektuális karakter, egészen másként fogalmaz. Csodálatosan dolgoztunk együtt Ullmann Mónival, de úgy sajnálom szegényt, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy előadás közben hányszor nézek a szemébe. Nagyon nehéz így játszani. A röpke tíz év alatt ilyen összetett szereppel még nem találkoztam.
– Mikor 2005 szeptemberében elhagyta Mezővárit, édesapja azt mondta: „Fiam, ha cirkuszista akarsz lenni, akkor menj!” Azóta generációjának egyik legismertebb színésze lett. Megváltozott az édesapja véleménye?
– Nemrég látta a monodrámámat a házi színpadon, és nagyon büszke volt. Megértem, hogy a szüleim azt szerették volna, hogy maradjak otthon, és legyek ügyvéd, orvos vagy bármi, de nekem is voltak ambícióim, vágyaim. Szerettem volna bebizonyítani, hogy az anyaországban is helyt tudok állni, hogy felvesznek arra az egyetemre, ahová közel ezren jelentkeztek, és tizenhárman maradtak benn. Ma a színházban mindent el tudok játszani, amit anno a szüleim akartak. Ezért is jó ez a szakma!
– Gyerekszínészként kezdett a Beregszászi Színházban, majd Vidnyánszky Attilától lehetőséget kapott, hogy mindenesként – kellékesként és díszletezőként – dolgozzon. Mikor döntötte el, hogy elindul a maga útján, és már nem veszi figyelembe a szülei kívánságát?
– Tizenhárom évesen, amikor bekerültem a gyermekstúdióba, melyet évtizedekig Vidnyánszky Attila anyukája, Évi néni vezetett. Csodálatos ember, nagyon jól bánik a gyerekekkel. Ő látta meg Trill Zsoltban is a lehetőséget. Évi nénivel egy mesemondó versenyen találkoztam, ahol a zsűri elnöke volt. Miután első lettem, megkérdezte tőlem, van-e kedvem a csapathoz társulni.
– Abban a pillanatban mondott le a lelkészi pályáról?
– Mindenről! Nagyon-nagyon jól éreztem magam velük.
Egy póló, egy naptár
– Tudatosan használja a közösségi médiát, bár láthatóan a magánéletét védi. Kitalálta a „Mert adni egyszerűen jó” kampányt, és gyűjtést rendezett. Mennyire volt sikeres a jótékonysági akció, melyet a szülőfaluja megsegítésére hirdetett meg?
– Több mint négyszázezer forint gyűlt össze. A social media jelen pillanatban nagyon hasít a világban – ha fogalmazhatok ilyen fiatalosan. Egy naptárra és egy pólóra lehetett licitálni. Volt, aki öt-, de volt, aki százezer forintot utalt az Ökumenikus Segélyszervezet számlájára. Velük karöltve szülőfalumban, Mezővárin kilenc családnak tudtunk segíteni. Azt tudni kell, hogy nálunk se a fizetésekből, se a nyugdíjból nem lehet megélni. Olyan családokat választottunk ki, akik rendkívül nehéz körülmények között élnek. Mindenkihez elment egy munkatárs, és megkérdezte, hogy mit szeretne. Kilencvenöt százalékban élelmiszert kértek. A XXI. században élelmiszert. Nagyobb tételben a falu beteggondozó szolgálatának is vittünk tisztítószereket, felnőttpelenkákat. Megható, ahogy fogadtak minket. Készültek, vártak, sütit készítettek. A legtöbb helyen sírtak. Szívbe markoló volt. Ebben az évben is tervezek jótékonysági akciót. Tudom, hogy ez csak egy csepp a tengerben.
– Kötelezettséggel is jár?
– Igen, nagy felelősséggel. Bizonyos dolgokat nem lehet és nem szabad megtenni. A magánélet más. Hogy a négy fal között mi történik, az nem tartozik másokra.
– Hogyan viszonyulnak a mezőváriak ahhoz, hogy a falubelijük ilyen messzire jutott?
– Egy határ menti, nagyon pici, 3500 fős településről származom. Csak a Tisza választ el minket Magyarországtól. Ha otthon élnék, én is meglepődnék, hogy a szomszédomat a tévében látom. Nem olyan régen a faluból negyvenen megnéztek egy előadást, és sugárzott róluk, hogy büszkék rám.
– Említette, hogy rendszeresen sportol. A dzsungel könyve című darab előtt miért edz mindig külön?
– A „vetkőzős” szerepek előtt elmegyek egy kicsit gyúrni. Az első ilyen szerepem a Maugli volt, de akkor még 10-15 kilóval kevesebb voltam. Úgy gondolom, ha valakinek hiányos öltözékben kell megjelennie a színpadon, akkor legyen esztétikus. Egyébként is egy színésznek jó fizikai állapotban kell lennie.
– Egyik nagy szenvedélye az utazás. Nyáron merre járt?
– Régóta szerepelt a bakancslistámon New York, és idén összejött. Csodálatos volt körbebiciklizni Manhattant és a Central Parkot, és olyan helyeken járni, melyeket filmekből ismerek. San Diegóba, Los Angelesbe, Las Vegasba és a Grand Canyonhoz is eljutottam. Nagyon szeretek utazni, új emberekkel találkozni, más kultúrákba belelátni.
– Minden évben ír listát a terveiről?
– Igen, év elején. Persze nem mindig valósul meg minden. Általában öt dolgot szoktam leírni, és ha abból kettő teljesül, az már jó.
– Gondolom, az elmúlt 31 év során sokat viccelődtek a nevével.
– Áh, dehogy! Még soha nem hallottam, hogy „tényleg józan?”. De azért van előnye is. Bár nem szoktam inni, de ha mégis, én akkor is Józan vagyok.