Illusztris névsort kapott a győztes pákozdi csata 170. évfordulójának emlékére rendezett történelmi zenés táncjáték, köztük olyan művészekkel, mint Koltay Gábor, Koltay Gergely, Varga Miklós, Varga Szabolcs, Papadimitriu Athina, Sipos Imre, Sipos Áron és Makrai Pál. Mellettük 150 gyalogos, hetven lovas, több száz fiatal nemzetőr és nyolcvan táncos színesítette a darabot, amely minden nagyszabásúsága ellenére sokat markolt, de keveset fogott.
A pákozdi emlékmű domboldala egyfajta természetes színháztérként szolgál, vadregényesen tarkítják fák és bokrok, amit a négy színpados díszlet hangsúlyos, de mégis átlátható térelválasztóként használt ki. Ezeken az emelvényeken énekeltek a színészek, miközben a domboldalt táncosok és katonák népesítették be.
A koncepció érdekes, ám sajnos a megvalósítás már problémákba ütközött. A makói Forgatós és a szegvári Dobbantó táncegyüttes felnőtt táncosai például kiválóan ropták Doktor László koreográfiájára, a gyerektáncosokat viszont beszorították a főszínpad és néhány díszletelemként szolgáló szénakazal közé, így a gyerekek hely híján inkább ugrabugráltak, mint táncoltak.
Az 1848-as szabadságharc első győztes csatáját egy fiatal házaspár történetébe helyezve mesélte el Hermann Róbert történész, ám éppen a narráció túlhangsúlyozása lett a darab legnagyobb hibája. Minden előadás elsődleges szabálya, hogy mutatni kell a történéseket, nem pedig mondani.
Ebben a műfajilag is nehezen meghatározható előadásban viszont éppen az elmondás került középpontba. Leginkább modern történelemóraként lehet felfogni, ami megfelel az új tanítási módszereknek, hiszen színes és szagos a dörgő ágyúkkal és a rengeteg statisztával, ám klasszikus művészeti élménynek, rockoperának vagy musicalnek aligha nevezhető a készítők által is zenés történelmi játékként aposztrofált előadás.
Sajnos épp a leglátványosabb jelenet – a csata – tartott a legrövidebb ideig az egyórás műben. Bevetettek mindent, volt lovastusa, gyalogság, néhány ágyú és számos hangosan dörgő szuronyos fegyver is, de a csata hevében a közönséget mégis az érdekelte a legjobban, hogyan fullad be az egyik ágyú, és hogyan bokrosodik meg egy ló, mivel nem idomították csatazajra, nagyon megijedt.
További megmosolyognivaló, hogy bár a készítők a korhűségre helyezték a hangsúlyt, a fiatal nemzetőrök jelmezeire már nem futotta, így csak egy zekét kaptak, amelyet a saját farmerük vagy katonai terepszínű nadrágjuk fölé húztak – igen anakronisztikussá téve az összhatást.
A csatajelenetet Koltay Gergely és a Kormorán által megzenésített Petőfi- és Vörösmarty-versek fogták közre, amelyeket a színészek néhány csúszkálástól eltekintve tisztán énekeltek el. Komoly problémával küzdött azonban a hangosítás, különösen a darab elején olyannyira túlhangosították a zenét és az énekeseket, hogy a közönség soraiból többen fülüket befogva voltak kénytelenek hallgatni az előadást.
Minden gyerekbetegsége ellenére szó sincs nézhetetlen előadásról. A gimnáziumi tananyag kísérője lehetne, ha az Esztrád Színház és a meghívott művészek, illetve a hagyományőrzők többször tudnának időt szakítani, hogy egy óra erejéig megidézzék 1848 őszét. Az ismétlés a hibákat is kijavítaná, így, ha a pákozdi Katonai Emlékpark a csata 171. évfordulóján is színpadra állítaná a darabot, már csak dicsérve lehetne nyilatkozni.