A Jövő utca hosszú és kilátástalan, a Feltámadás már sokkal ígéretesebb: a torkolatnál lévő kis téren virágárus bódék, padok, tisztaság. Mintha a temető, az elmúlás, illetve a reménybeli feltámadás közelsége eleve más igényszintet teremtene. Az oda vezető villamos mindenesetre évtizedekkel ezelőtti állapotokat idéz, a légkondicionálás teljes hiányában az elviselhetetlenhez közelít a bukaresti hőségben való zötykölődés. Jöhettem volna autóval is, ám házigazdám figyelmeztetett: előfordulhat, hogy utamat állják a nyáron többnyire az utcán élő környékbeliek. Persze semmiféle bántódásom nem eshet: ha rá hivatkozom, az Atya – így fordítható a Tasu (az ő, a Marian apja) – említése errefelé mindent felülíró jelszónak számít.
A román fővárosnak erről a cseppet sem jó hírű vidékéről, a Tei negyedből – a környéken régen dúsan tenyésző hársfákról (románul: tei) kapta a nevét – származott Marian Cozma, a Veszprém és a román válogatott 2009. február 8-án meggyilkolt kézilabdázója. Azon a fatális estén a veszprémi csapat néhány játékosa a veszprémi Patrióta bárban lazított, ahol egy másik társaság tagjai beléjük kötöttek, verekedés robbant ki, kések is előkerültek. A horvát Ivan Pešićet vesén szúrták, a szerb Žarko Šešumot fejbe
rúgták – szerencsére mindketten felépültek súlyos sérüléseikből –, a szíven szúrt Marian Cozma azonban nem élte túl az esetet.
A Dinamo Bukarest sokszoros válogatott beállósát 2005-ben Bukarestben már megkéselték egyszer. Akkor a bukaresti Rapid fanatikus drukkerei szúrták hátba, abból a sérüléséből azonban visszajött a kitűnő fizikumú játékos. Egy évre rá szerződött Veszprémbe, és miközben magyar bajnoki és kupagyőzelmekhez, illetve KEK-diadalhoz segítette az MKB csapatát, a közönség és társai egyik kedvencévé vált.
Az apa, a maga is a kézilabdasportban megöregedő, ma is edzőként dolgozó Petre Cozma alakja az utca sarkán tornyosul összetéveszthetetlenül. Termete láttán mindjárt érthetőbbé válnak fia különleges méretei is, bár állítása szerint a tragédia óta több mint harminc kilót fogyott, és ma már alig haladja meg a százat. Járása is bizonytalan, amit elsősorban a cukorbetegségéből fakadó fokozódó ízületi problémáival magyaráz. No meg az izomlázzal, amelyet úgy „szerzett be”, hogy térdig a sodrásban állva biztosított vízimentő-szolgálatot a fürdőző tanítványai számára, akikkel néhány napot egy Duna menti táborban töltött.
A Colentina folyó mentén kialakult, illetve kialakított tavak szemetet hordoznak a hátukon, pedig a Tei-tó akár kellemes környezetet is biztosíthatna. Cozma papa emlékei bizonyára megszépítik kissé a múltat, mindenesetre szinte idilli képet fest:
– Gyermekkoromban még házak voltak a tó helyén, nyomorúságos viskók, de tele remek emberekkel. A Plumbuita-tó szigetén nőttünk fel, vad, mindenre fogékony utcagyermekekként. Csak a sport mentett meg attól, hogy gazember legyen belőlem, ezért aztán nem volt kérdéses, hogy Mariant is sportolni viszem, amint megtanul járni.
A szigetre is sűrűn kijártunk pecázni, de egy idő után már nem volt gusztusom hozzá, csövesek, kurvák, drogosok tanyájává vált – vázolja fel néhány mondatban fél évszázad környezeti átalakulásait Petre Cozma.
A nyolcvan hektárnyi tavat erecskének nevezi, mintha egy óriás becézné a hozzá képest pirinyó világot. Fia, a 211 centi magas, 113 kilós, 51-es cipőt viselő Marian is szelíd óriás volt, aki senkit sem engedett szomorkodni, társai szerint minden idők legoptimistább beállítottságú embereként igyekezett felvidítani a környezetét.
– Nekem is sokszor mondogatja álmomban, hogy ne legyek bánatos. De hát hogyne lennék szomorú, ha ő már nem létezik.
Ezt már Marian hajdani szobájában mondja Petre Cozma. A kis helyiséget egy heverő, fotelek, egy szekrénysor és egy komódszerű bútordarab foglalja el, utóbbi oltárként szolgál ikonokkal, Marian kézilabda-relikviáival. A falakról is ő tekint ránk akció közben, ünnepelve, keresztapaként vagy nyaralásból átkacsintva, központi helyen pedig két párna, mindkettőn veszprémi emlékek fényképes lenyomata.
Petre Cozma kissé csodálkozva néz rám, amikor a Magyarországra szerződés miértjéről kérdezem, és bár a hagyományos magyar–román „barátságnak” ő is tudatában van, nem haboz kijelenteni: pályafutása végéig Veszprémben szándékozott játszani a fia.
– Sehol nem szerették annyira Mariant, mint abban a városban, mint az ottani csapattársai – szögezi le. Közben meg az idők normális hozadékának gondolja, hogy ma már alig akad ember a veszprémi csapat környékén, akivel azokról az időkről beszélhetne. Csak Marian egykori fogorvos barátja – no meg Nagy Lászlónak jutott eszébe két évvel ezelőtt, hogy egy mezt küldjön a Cozma családnak. Igazából azonban nincs is mit beszélni, teszi hozzá:
– A fájdalmunk semmit sem enyhült, sőt ha lehet, egyre rosszabb – mondja. – A család belerokkant a gyermekünk elvesztésébe. A feleségem beteg, én túl vagyok a negyedik infarktuson, a cukorbetegséggel is kínlódom, amiatt is fáj a lábam.
Szinte mindennap a fekete márványból készült síremlékhez vezet az útja, amelyet a Veszprém állíttatott egykori játékosa emlékére. Egyesek szerint az árából két és fél szobás lakást lehetne vásárolni a környéken. A Pipera temetőben valamennyi látogató előre köszön, aki nem ismeri személyesen, annak is ismerős valahonnan. Megcsókolja a kőlapot, megsimogatja a fia fotóját. – Biztos vagyok abban, hogy látja, érzi az érintésemet. Beszélgetek vele, elüldögélek egy ideig, aztán hazamegyek, mindig akad egy barát, aki rendelkezésemre áll autóval.
A sírhely régóta a családé, szóba sem kerülhetett, hogy máshová temessük Mariant, pedig a Fotbal Club FCSB milliomos tulajdonosa, George Becali – akivel együtt nőttünk fel, együtt voltunk benne minden balhéban – felajánlotta, hogy a temető bejáratához közel, sokkal „elegánsabb” helyen vásárol sírhelyet a fiamnak. Azt mondta, egyfajta búcsújáró helyet lehetne kialakítani a sírnál. Minek? Őt már semmi sem hozhatja vissza…
Azt mondja, egyetlen pillanatig sem élt benne bosszúvágy. Olyannyira nem, hogy amikor a halálhírre megkeresték az apát a bukaresti alvilág vezetői, és felajánlották, hogy több ezer felfegyverkezett harcossal azonnal indulnak Magyarországra, és a földdel teszik egyenlővé Veszprémet, személyesen fojtott el minden hasonló felhorgadást. Minek, a kisfián már úgysem segítene, s csak gyűlölködést szítanának. Csak ő tudja, mondja, mennyi erőfeszítésébe került, hogy végül méltó módon fogadták a temetésre érkező magyarországiakat. És erre kimondottan büszke.
Az ügy legutóbbi fordulatát – mondhatni titokban, négy és fél évvel büntetésének lejárta előtt szabadlábra helyezték Sztojka Ivánt, a gyilkosság harmadrendű vádlottját – egyelőre nehezen viseli Petre Cozma. A halálos szúrást ugyan Sztojka barátja, Raffael Sándor hajtotta végre, de a bíróság szerint Sztojkának is jelentős szerepe volt a sportoló halálában. A felvételek szerint a szúrás után Sztojka bele is rúgott a már a földön fekvő Cozmába. Mint ismeretes, a harmadrendű vádlottként bíróság elé állított férfi először húsz évet kapott, amelyet másodfokon mindössze nyolcéves szabadságvesztésre módosítottak. A Kúria 2012-es végső döntése értelmében tizenhárom évet kellett volna rács mögött töltenie, ám „kifogástalan magaviseletére” hivatkozva büntetése letelte előtt négy és fél évvel, idén július végén feltételesen szabadlábra helyezték.
– Szemtanúk szerint szabadulásakor új BMW-vel, hatalmas bulival várta a családja, azóta is úgy jár-kel, mintha semmi sem történt volna – kesereg Petre Cozma. – De Isten nem ver bottal, hiszek benne, hogy egyszer ő is úgy jár majd, mint az én családom.
Az eredetileg megítélt 211 millió forintos, majd 16 millióra módosított kártérítés összegéből eddig egyetlen forintot sem látott a Cozma család, mivel a gyilkosságban vétkesnek talált öt személy tulajdonában semmiféle vagyontárgyat nem találtak. A folyamatot az is lassítja, hogy a magyar eljárásjogi rendszerben az áldozatok kárigénye előtt az elítélteknek a bűnügyi költségeket kell megfizetniük, ez pedig a Cozma-ügyben a 100 millió forintot is elérte.
A néhai kézilabdázó emlékezete azonban nem a síron, még kevésbé a kártérítésen múlik, és az isteni jóvátételben bízó ember lassacskán a földi igazságtalanságok fölött is napirendre tér.
A gyerekek azok, akik révén tovább élhet a játékos emléke, hite, optimizmusa. A Marian Cozma Egyesület, az AMC keretében több mint hatvan különböző korú gyerekkel szeretteti meg a mozgást, a kézilabdázást Petre Cozma. Szinte valamennyien szegény sorban élő fiatalok, akik pacsival és puszival üdvözlik egymást és a mindannyiuk által atyaként kezelt idősebb Cozmát.
A nyári vakáció és a bukaresti döglesztő hőség ellenére is jelen vannak legalább harmincan, Petre bizalmasa, a tizenhárom éves Kira az intéző, könyvelő, pénztáros és játékvezető is, az idősebbek is szó nélkül elfogadják a kiállításokat szemrebbenés nélkül szóró kislány ítéleteit.
A rituálé szerint valamennyi edzés úgy kezdődik, hogy a kezdőkörben állva a falra függesztett képen tomboló Marian előtt üvöltve válaszolnak Cozma papa kérdésére: kik vagyunk mi? AMC!!! Aztán be a labdát a sűrűjébe, a nyárba belefér még egy kis lazaság. Közben Petre az asztal mellett mesél támogatókról, akik lehetővé teszik az egyesület működését, az anyaegyesület, a Dinamo sportklub állandó segítséget nyújtó vezetőiről, no meg a romániai sportrendszer hibáiról, amelyek következtében alig maradt talpon sportág a nemrég még nagyhatalomnak számító Romániában. És hogy mi lesz 2020-ban Tokióban, arról inkább ne beszéljünk, vizionál Petre Cozma.
Ezek a gyerekek viszont egy nagy család tagjai, ahol meglehetősen érdes és szókimondó a kommunikáció, de olyan melegséggel telített, hogy attól a finnyás kívülálló számára is azonnal természetessé és elfogadhatóvá válik.
Kétségtelenül nem úrilányoknak való vidék a Tei negyed környéke. A többnyire cigányok által lakott girbegurba utcák nyáron tele vannak emberekkel, konyha és hálószoba az utcára költöztetve, a gyerekek élesben szembesülhetnek az emberi lét mindenféle mozzanataival. Az élet hangereje folyamatosan a maximum felé tendál, s bizony sokszor előfordul, hogy egy arra tévedő idegen autósnak meg kell várnia, míg dűlőre jut egy kártyacsata vagy családi perpatvar. Nem ritkák a rendőri razziák sem, a hajnalban bekasztlizottak többsége viszont rendszerint délben már otthon sziesztázik.
Ezek az emberek dermedtek meg kilenc és fél évvel ezelőtt Marian halálhírére. És ezekkel él együtt, osztja meg bánatát azóta is az az ember, akinek a fia ma harminchat éves lenne. És aki azóta minden hajnalban ugyanabban az órában riad fel álmából, amikor 2009-ben egy februári hajnalon megszólalt a telefon, és a székelyudvarhelyi származású csapattárs, Ilyés Ferenc a készülékbe zokogta a szörnyű hírt.
Ilyenkor Petre Cozma felkel, kimegy levegőzni a lakás tenyérnyi udvarára, aztán várja a reggelt, hogy óvodába kísérje kisunokáját, Mariant. Azt mondja, egyelőre nem tudja nevén nevezni, mindig valami más, becéző megszólítást keres. Hiába, Marian csak egy volt, de azért dolgozik az ügyön, tudja, hogy ez nem maradhat így. Másik unokája, Andrei már kézilabdázik, és időnként felvillan benne valami, ami a nagybátyjára emlékeztet.