Az udvar hosszú, az iroda bejárata hátul, a lakószobák után nyílik. Akiknek sietős a dolguk, egészen a lépcsőig gurulnak az autóval. Ott áll meg például az esetenként kihívott mentő vagy az Esztergom külterületére kijáró postai furgon, ez utóbbi viszont mindennapos vendég a Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősotthonában. Karácsony környékén volt, amikor egész ládával hozta a leveleket és a képeslapokat, amelyeket a világ minden tájáról küldtek az otthon egyik lakójának címezve. Januárban valamennyire csendesült a hetek óta tartó levéláradat, de nem szűnt meg, öt hét után is tízesével, húszasával csordogáltak a küldemények.
– Mondja, Csaba, ez is mind Erzsi néni levele? – állt meg a bejáratnál Vodicskáné Ráczkövi Ildikó intézményvezető, míg a kolléganője aláírta a postai nyomtatványt.
A Csabának nevezett kézbesítő azt felelte, szerinte igen, majd hozzátette, van közte néhány légipostával érkezett boríték, azokat biztosan neki küldték. De jött hagyományos postai küldeményként feladott levél Moszkvából meg Angliából is. Még mindig.
– Hozzáteszem a többihez – fogta össze a paksamétát a vezető asszony. – Majd felolvassuk neki.
Tavaly december elején Vodicskáné az ismert közösségi oldalon arra kérte ismerőseit: küldjenek egy képeslapot az otthon legidősebb lakójának, a századik születésnapját ünneplő Németh Károlynénak. Az idős asszony 22 éve él az otthonban, hozzátartozói nincsenek, egy másik lakó rokonai szokták évente két alkalommal meglátogatni, húsvét környékén és karácsony előtt, de legutóbb már ők sem jöttek. Vodicskáné arra gondolt, jó lenne, ha nemcsak az intézmény dolgozói köszöntenék fel az idős asszonyt, hanem valaki más is megemlékezne róla. Ha nincs hozzátartozó, akkor valaki idegen.
Nyáron, amikor combnyaktöréssel kórházba szállították, többen úgy néztek az udvarról kiforduló mentő után, hogy utoljára látták Erzsi nénit. A főorvos három héten át halogatta a műtétet, mondván, komoly kockázata van az altatásban végzett beavatkozásnak. Erzsi néni maga is távozni készült, az őt látogató Vodicskánétól azt kérte, mondja meg az orvosnak, azt üzeni, ne hibáztassa magát, ha esetleg már nem ébredne fel a műtét után.
– Miért tetszik erre gondolni? – fogta meg a kezét az intézményvezető. Az idős asszony azt felelte, nála jóval fiatalabbakkal is előfordult, hogy a kórházból már nem mentek vissza az otthonba. Vodicskáné úgy érezte, gombóc van a torkában. Amikor a kórházból telefonáltak, hogy Németh néni felébredt az altatásból, mindent félretéve szaladt be meglátogatni. A néni felépült, hetekkel később visszatért az otthonba. De kevesebbet mozgott, mint korábban, az ebédet is a szobájába kell bevinni, mert sokszor már az ebédlőig vezető folyosó is megerőltetően hosszú útnak bizonyult.
Ahogy közeledett a századik születésnap, Vodicskánét nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valamiképpen emlékezetessé kellene tenni az ünnepet. Leült a számítógépéhez, és egy üzenetet fogalmazott az ismerőseinek. „Egy furcsa kéréssel fordulok hozzátok. Van az otthonunkban egy aranyos, jó humorú, kedves nénike, akinek január 5-én lesz a 100. születésnapja. Igen, jól írtam: századik. Szeretnélek megkérni benneteket, hogy akinek nem okoz nehézséget, legyen kedves, dobjon fel néhány kedves üdvözlő mondattal egy képeslapot. Mivel Erzsi néninek nincs senkije, ezért nem is számít köszöntésre. Természetesen itt, az otthonban meglepetésünnepséget szervezünk, de úgy gondoltam, a sok érkező képeslap felolvasásával még nagyobb örömet tudnánk szerezni, a lapokat később felfűznénk, és a szobáját is kidíszítenénk vele.” Az üzenet végére odaírta a néni nevét és az intézmény címét.
A közösségi portálon 2100 ismerőse van, úgy számolta, biztosan lesz köztük húsz-harminc ember, aki veszi a fáradságot, és küld egy képeslapot. Másnap csodálkozva nézte a bejegyzése alatt sorakozó több száz üzenetet. Felhívását néhány nap alatt kilencezren adták tovább a saját ismerőseiknek, kérése megjelent jó néhány nyilvános felületen is. A következő héten megindult a levéláradat. Levelek és képeslapok jöttek az ország minden tájáról, Erdélyből, Franciaországból, Svájcból, Belgiumból, Thaiföldről, Madagaszkárról, Norvégiából és Svédországból, de még Amerikából és Japánból is. A küldeményeket eleinte egy nagy tejesládában gyűjtötték, de egy idő után már abba sem fértek bele. A négyezredik darab után feladták a számolást is, azután már csak hozzátették az újakat a kupachoz.
Érkeztek zenélő képeslapok, családi fotók, idézetek, képek és jókívánságok. Többen jelképesen a családjukba fogadták Erzsi nénit, és fotót küldtek magukról. Kisiskolások és óvodások rajzok sokaságát készítették, az óvónők pedig lefényképezték a rajzoló gyereket. Egy húszéves lány képet kért róla e-mailben, majd a fotó alapján egy fiatalkori képet festett az asszonyról. Levelében azt írta, nem a tényleges életkor számít, hanem az, hogy a szívében legbelül hány évesnek érzi magát. „Azt kívánom Erzsi néninek, hogy egy napra legyen húszéves, és legyen a barátnőm.”
Fogyatékkal élő fiatalok és családon kívül nevelkedő fiatalok is többen üzentek az idős asszonynak, az egyikük például jó egészséget kívánt neki, és hogy biztosan értse is, mire gondolt, lerajzolta Erzsi nénit amint egy orvos épp a vérnyomását méri, és azt mondja neki: Isten éltessen, mama, a vérnyomás szuper! Egy asszony telefonon azt tudakolta, milyen süteményt szeret az idős néni, Vodicskáné megmondta neki, hogy kávésat. Egy nappal a születésnap előtt az asszony újra telefonált, hogy készíttetett egy tortát Erzsi néninek, de a havazás miatt csak később ért oda vele. Vodicskáné este fél kilencig várta őt az intézményben, akkor érkezett meg a többféle kávéval készített emeletes tortával.
A születésnapi ünnepség minden várakozást felülmúlt, számos külső vendég is érkezett ajándékokkal, jókívánságokkal. A meglepetés totális volt, bár Erzsi néni eleinte nem értette, hogyan kérhette meg az intézményvezető a Madagaszkáron és Tokióban élő embereket képeslapok küldésére, különösen, ha nem is mind a barátai, csak valamelyik ismerősének az ismerősei.
A nap végén, amikor már minden vendég hazament, és az otthon lakói is lefeküdtek, az intézményvezető odaült a számítógéphez, hogy újabb üzenetet írjon. „Erzsi néni kérése, hogy tolmácsoljam az örömét, amelyet ezek a meglepetésajándékok és -képeslapok okoztak neki. Ahogy ő fogalmazott: meg sem fogom érni azt, hogy végigolvassam ezt a sok gyönyörű üzenetet, amit persze megcáfoltunk gyorsan. Ez egy új feladat, hiszen jut még olvasnivaló jó néhány hónapra.”
Ez volt aznapra az utolsó tennivalója. Amikor néhány rövid mondatban elmagyarázta Erzsi néninek, hogyan működik az internet és a közösségi oldal, az idős asszony azt kérte tőle, köszönje meg a nevében azt a rengeteg szeretetet. Hogy kinek? Hát mindenkinek. Az embereknek.