A Rákosi-korszakban a kommunista pártlap, a Szabad Nép munkatársaként dolgozó, a Kádár-érában pedig az írószövetség vezetőjeként tevékenykedő Dobozy Imre mind regényformában, mind a színpadon és a filmvásznon sikeres A tizedes meg a többiek című művének szállóigévé alakult mondata: „Az oroszok már a spájzban vannak.”
A szovjet hadseregben szolgáló, majd kommunista pártfunkcionáriusként és publicistaként működő Dobozy háborús történetéből hajlamosak lehetnénk levonni azt a következtetést, hogy a magyarországi frontátvonulás, a német, majd a szovjet megszállás és a kettő közötti nyilasuralom, ha nem is humoros, de könnyeden is fölfogható és kis leleményességgel még előnyökkel is járó történelmi eseménysorozat lett volna. Csakhogy a valóságban nem volt az.
Makó és Szeged
A megszállás idején a pápai polgármesteri tisztet betöltő Sulyok Dezső – a később a kiépülő szovjet típusú diktatúra elől emigrációba kényszerülő polgári politikus – Két éjszaka nappal nélkül című emlékiratában így írt a dunántúli városban megerőszakolt mintegy ezer helyi asszony sorsáról. „Az ezer nő között akadtak munkáslányok, társaságbeli hölgyek, utcalányok a tiszteletre méltó anyák mellett. Még a munkásosztályhoz tartozás sem jelentett védelmet a szovjetek felfogása szerint. Egyáltalán nem játszott szerepet, hogy az illető nő szép volt-e vagy csúnya, ápolt vagy ápolatlan, tiszta vagy piszkos, sőt visszataszító. Állati vágyuk nem válogatott. Egy főorvos 73 éves özvegye ugyanúgy áldozatul esett az orosz katonák vágyának, mint egy bíró 67 éves özvegye. Legfiatalabb áldozatuk egy 10 éves kislány volt, akit ázsiai vérbajjal fertőztek meg. A fizikai szenvedésnél nagyobb volt ennek a szegény áldozatnak a lelki megrettenés.”
Hasonlókat jegyzett föl Mayer Lajos, a Duna–Tisza közi Izsák katolikus papja is a plébánia kéziratos krónikájába 1944 novemberében. „Két misét tartottam 8-kor és 10-kor, tömött templom volt. 176 gyónó volt. Bárdi bíróéktól kaptam kenyeret és azzal áldoztattam. Nincs miseruha, nincs kehely, csak pohár van. Tankok dübörögnek állandóan a misék alatt és ropogott a gépfegyver. Orosz katonák bámészan álldogálnak a templom ajtajában. A mise után odajött az egyik és sírva kér, kezet csókolva, hogy gyónni szeretne. Csodálkozva néztem rá, mire ő rámborulva csak annyit mondott: »nye ruszki, ja som polski«. Lengyel volt az Istenadta. – Tele vagyunk részeg katonákkal. Sikoltozás mindenfelé. Tiporják sárba a szűz magyar fehér virágokat.”
A Vörös Hadsereg először 1944 szeptemberének végén Románia irányából érte el a trianoni magyar állam határait Délkelet-Magyarországon, a Viharsarokban. Az első megszállt város Makó, az első szovjet uralom alá került nagyváros pedig Szeged volt. Hazánk szovjet megszállásának folyamata hosszú és véres harcok után 1945 áprilisának közepén zárult le. Az államszocialista korszakban a megszállást hazug módon felszabadulásnak nevezték, ünnepnappá nyilvánították, és politikai propaganda tárgyává tették. Az 1945 januárjában megkötött moszkvai fegyverszüneti egyezmény értelmében az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés azon év szeptemberi hatálybalépéséig a szovjet haderő legitim módon tartózkodott magyar földön. Ezt követően 1955 májusáig – a második világháborúban győztes szövetségeseknek stratégiailag fontos Ausztria megszállásának végéig, az osztrák államszerződés megkötéséig – a Szovjetunió és a nyugati szomszédunk közötti kapcsolat fönntartására hivatkozva állomásoztak szovjet csapatok hazánkban, később pedig a Varsói Szerződés létrehozása szolgáltatta a jogalapot. Nem véletlenül volt tehát az ötvenhatos forradalom egyik jelmondata a „ruszkik, haza!”. A hatvan évvel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után az 1957 májusában megkötött magyar–szovjet egyezmény szabályozta a korábbiaknál nagyobb létszámú szovjet haderő magyarországi jelenlétét.
A Szovjetunió 1945 után az érdekszférájába tartozó közép-európai államokban jelentős haderőt állomásoztatott. A legnagyobb létszámban Kelet-Németországban voltak, ahol a szovjet katonák, valamint a szolgálatukban álló polgári alkalmazottak száma meghaladta a félmilliót. Csehszlovákiában 136 ezer, Lengyelországban 67 ezer fős szovjet kontingens tartózkodott. A magyarországi Déli Hadseregcsoport 65 ezer katonából állt. Romániából 1958-ban távozott a Vörös Hadsereg, a különutas szocialista politikát folytató Jugoszláviában pedig természetesen nem állomásoztak szovjet csapatok.
Ötvenmilliárdos igény
Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár a glasznoszty (nyitás) és a peresztrojka (átalakítás) jegyében előbb az afganisztáni kivonulásról határozott, majd tervbe vette az európai szovjet haderő létszámának a csökkentését. Ennek szellemében tárgyalt Grósz Károllyal, a magyar Minisztertanács elnökével 1988 folyamán több alkalommal. Ezen egyeztetések során mindkét fél elkötelezett volt a részleges – és ekkor még korántsem a teljesség szándékával levezénylendő – csapatkivonás mellett. Fontos hangsúlyozni, hogy a csapatkivonás a szovjet vezetés egyoldalú lépése és saját döntése volt, sem két- vagy többoldalú nemzetközi tárgyalások eredménye, sem pedig nemzetközi diplomáciai program része.
A Szovjetunió részleges európai csapatkivonásai idején, 1989 tavaszán mintegy 12 ezer szovjet katona hagyta el Magyarországot: Sárbogárdról, Kiskunhalasról, Kecskemétről. A Honvédelmi Minisztériumban a csapatkivonásról 1989 áprilisában belső használatra készült ismertetésben olvashatjuk, hogy „a szovjet kormánynak a fegyveres erők és a fegyverzet egyoldalú csökkentéséről szóló döntésével összhangban 22 katonai egység távozott, illetve távozik Magyarországról”. Az L. Balogh Béni történész-levéltáros által kiadott dokumentum hangsúlyozta tehát, hogy a csapatkivonás a szovjet állam egyoldalú lépése, és azt is, hogy ez a folyamat összhangban van a szovjet dominanciájú katonai tömb, a Varsói Szerződés védelmi politikájával. „Meggyőződésünk szerint az egyoldalú szovjet csapatkivonás demonstrálja a Varsói Szerződés készségét olyan leszerelési megállapodás kidolgozására, amely az erők a mainál jóval alacsonyabb szintjén teremti meg a katonai egyensúlyt Európában.”
A köztes-európai kommunista diktatúrák bukása újabb lökést adott a szovjetek távozásának. 1989 elejétől a Magyar Szocialista Munkáspárt reformszárnya fő célkitűzései között jelölte meg a diplomáciai függetlenség és az állami szuverenitás megteremtését – ennek pedig része volt az idegen katonai erők távozása. Ezt követelte az ellenzéki mozgalom is, hiszen az 1989. március 15-i budapesti békés megmozduláson a televízió Szabadság téri épületének lépcsőjén Cserhalmi György által fölolvasott 12 pont két eleme – nyolcadik és kilencedik pontja – is foglalkozott a szovjet katonai jelenléttel. „8. Szabadságot és önrendelkezést Kelet- és Közép-Európa népeinek. Szűnjék meg Európa katonai, gazdasági és emberjogi kettéosztása. 9. Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét.”
Az 1990 februárjában a csapatkivonásról egyeztető, két fordulóban zajló tárgyalások után március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter írt alá megállapodást, amely azt is tartalmazta, hogy a teljes szovjet csapatkivonás határideje 1991. június 30. A megegyezés azonban nem rendelkezett a vagyonjogi és pénzügyi kérdésekről. A szovjetek több mint ötvenmilliárd forintot igényeltek a magyarországi katonai objektumokért és egyéb ingatlanokért cserébe, míg a magyar állam csaknem kilencvenmilliárd forintos kárigényt jelentett be. Az 1990–1991 folyamán – immár a demokratikusan megválasztott Antall József irányította magyar kabinet koordinálásában – folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre.
Megállapodás Budapesten
A külügyminisztériumnak az 1990. szeptemberi magyar–szovjet csapatkivonási tárgyalások állásáról szóló tájékoztatója szerint Kádár Béla nemzetközi gazdasági kapcsolatokért felelős miniszter és Konsztantyin Katusev szovjet miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta, hogy „mindkét fél új típusú kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés kialakításában érdekelt. Ehhez túl kell lépni a hidegháború időszakában kialakult anomalisztikus kapcsolatokon, ezeket mihamarabb rendezni kell. A csapatkivonással kapcsolatos magyar álláspont összhangban a kormány által jóváhagyott tárgyalási irányelveivel a csapatkivonás technikai folyamatának a gazdasági problémáktól való külön kezelésére, a katonai és polgári gazdasági csomag eltérő jellegének hangsúlyozására és a magyar pénzügyi követelések elismertetésére irányult.”
A jelentésben a szovjet fél konkrét és gyakorlati céljáról a következőket olvashatjuk. „A szovjet tárgyalási célkitűzés egyértelmű: a magyar féltől folyamatosan jelentős pénzösszegeket kapni, amelyeket helyi áruvásárlásra használnának.” Az ügy lezárására két évet kellett várni. Borisz Jelcin orosz elnök és Antall József magyar kormányfő 1992 novemberében Budapesten írta alá azt a megállapodást, amely szerint – elfogadva a magyar fél által megfogalmazottakat – mindkét ország lemondott a csapatkivonással kapcsolatos anyagi követeléseiről.
Magyarország 1944 szeptemberében kezdődött szovjet megszállása 1991. június 19-én ért véget, amikor is az utolsó szovjet katona – Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka – Záhonynál távozott hazánk területéről. A gazdasági és vagyonjogi kérdések rendezésére azonban még másfél évet kellett várni. A szovjet megszállás okozta fizikai fájdalmak és lelki traumák földolgozása s a velük való őszinte és teljes szembenézés azonban máig sem történt meg.