Csak te vagy énnékem minden mulatságom
(Petőfi Sándor: János vitéz)
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva, Jancsi a szemeit legelteti rajta, mondja a férfi, s nézi a nő arcát.
Mert amúgy Jancsika nagyon buja fajta, folytatja a nő. Megsimogatja a férfit. Mosolyog.
Csak te vagy énnékem minden mulatságom, akárhova nézek, a te orcádat látom. Becsukja a szemét a férfi.
Ott a patakparton az utolsó csókot adta, aztán az éjbe tűnt a cigányebadta. Becsukja ő is a szemét.
Jaj, rég volt, talán igaz se volt.
Nézik az égen úszó bárányfelhőket.
A folyópart olyan, mint a darált prézli. Lágy, homokos föveny. A távolban óriáscsúszda, játszóház, büfésor, éttermek, sörözők. A folyó félig holtág, kellemes, meleg, lapos vízzel. Vízibiciklik, szörfözők. Lángost majszoló gyerekek, propelleres bézbólsapkás nagypapák. Nyugidill.
A parton, közel a vízhez, olcsó gyékényen két ember fekszik. János és Helena.
Helena úgy hetvenéves hölgy, még nem amorf, tartja formáját. Fürdőruhában van, egyberészesben. Bimbói átütnek. Ciklámenben sárga napraforgók forognak, amerre forog a nap. Kicsit öregkislányos. Talán nevetséges is lehetne, de inkább aranyoskás. Fekszik a homokban, és tágra nyílt szemmel nézi Jánost.
János kissé idősebb, látszik rajta az idő, de szeme mindent pótol. Pálmafás fürdőnadrágban van. Fekszik a homokban, és nézi Helenát. Szemük hosszan találkozik.
Szeretsz még?
Mindig is szerettelek.
Nem láttalak hatvan éve.
Én se.
És mégis?
És mégis.
Mit csináltál eddig?
Nem mindegy? Úgyse változtathatjuk meg.
Az sem érdekel, hogy velem mi történt?
Itt vagyunk. Élünk. Itt fekszel mellettem, mint gyerekkorunkban. Finom a víz. Szép vagy. Ennyi nem elég?
De. Elég. Most minden elég. Elég, hogy itt vagy.
Fekszenek a homokban. A nő hátrafordul, élvezi a napot.
A férfi homokot vesz a markába, és finoman, mint egy apró homokóra, a hasára csurgatja.
De tényleg, könyörög. Mondd el, mit csináltál eddig! Vártalak évekig, hallottam híreket rólad, mégse semmi.
Mondd el!
Nem mondom!
De mondd el!
Nem mondom!
Óh! Olyan vagy… évődik a nő.
Olyan vagyok, amilyen voltam. Olyan. No jó, elmondom.
Hátára fordul, és álmodozva mondja.
Voltam lelkivetett pásztor, csodabogárfattya, franciakirálylány megmentő magyarja.
Na, komolyan, mondja a nő.
Terelgettem lopott nyájat, csókolgattam titkolt bájat.
Naaa…
Voltam légiós, harcoltam sárkányokkal, kerültem rablóbandába, beálltam matróznak, voltam Tündérország grófja, cigányok vajdája, voltam mesemondó, meg egyszer túszszerész. És most itt vagyok. Ennyi.
Nem túl vicces, mosolyog a nő.
Hallgatnak.
Csendjüket egy gyerekcsapat zavarja meg, masíroznak a folyóba.
Helena felül, nézi a gyerekeket.
Azt ígérted, elveszel feleségül.
A férfi is felül, nyújtóztatja a csontjait, feláll, tesz néhány karkörzést, aztán hamiskásan kérdezi.
Miért? Nem kértem meg a kezedet?
De. Megkérted. Csak a szüleinken múlott a többi. Talán, ha nem költözünk el…
Megkérem megint. Ugyanúgy, mint akkor. Csak az a baj, hogy már nincs kitől.
Nem baj. Gondold azt, hogy apa itt van mellettem. Vagy azt, hogy figyel minket az égből.
A férfi visszafekszik a homokba. Kicsit hánykolódik. Becsukott szemmel mereng a múltba. Helena tágra nyílt szerelemmel nézi.
Június eleje volt. Bizonyítványosztás utáni nap. Vasárnap reggel. Egész éjjel hánykolódtam, vártam a reggelt, hiszen nagy nap lesz. Megkérem a kezedet…
A férfi nevet, utánozza az óra csörgését. Bbrrrrr. Felriad, felül, majd feláll, innentől kezdve mindenféle kellék nélkül játssza el a történetet.
Csörgött az óra, felkeltem. Megmosakodtam, fehér inget vettem fel, kis gyerek-csokornyakkendővel. Felhúztam a kék pántos rövidnadrágomat, fehér térdzokni és az ünnepi fekete műanyag szandál. Csendesen összetörtem a malacperselyt, elraktam belőle a pénzt. A virágpiacon az előre megrendelt virágcsokrot felvettem, és elindultam hozzátok…
A férfi nevet, és megint berreg, brrr.
Az apád nyitotta ki a kertkaput.
Mi járatban vagy ilyen hajnalban, kisfiam, kérdezte, tán dezertáltál otthonról. Sejtettem, sejtettem én, hogy nem lesz egyszerű ez a leánykérés, tízévesen csak a királyok gyerekeit adják össze, de hát háború volt, annyi borzalom történt, miért ne lehetett volna valami jó is. Ki tudja, milyen lesz a világ. Nem értem rá a lánykérésre. Most így már, utólag bevallom, kicsi gombóc volt a torkomban, amikor kimondtam. Leánykérőbe jöttem. A lánya kezét szeretném megkérni. Apád nem nevetett. Leültetett a nyári konyhában, szörppel kínált. Jó, jó, jó, mondta, és miből fogod eltartani a lányomat. Tűzoltó leszel, vagy katona? Kitűnő lett a bizonyítványom, mondtam neki komolyan, tanult ember vagyok. A tanult emberek pedig el tudják tartani a családjukat. Nevet. Apád is így nevetett. Csak úgy gurguláztak benne a kacajok. Jól van, fiam, behívom a Helenát. És akkor bejöttél, és apád azt mondta, áldásom rátok.
Egész nyáron boldogok voltunk.
Visszafekszik a homokba. Nézik egymást.
Menjünk fürdeni.
Bemennek a folyó sekély részébe, összekeverednek a gyerekcsapattal. Mint hajdanán, úgy pancsolnak.
Nem lehet tudni, mennyi idő telt el, néhány óra, vagy talán néhány nap. Majdnem üres a strand. Fekszenek a homokban. A nő egy vászonba tekert kis csomagot vesz elő. Kibontja, apró ólomkatonák vannak benne.
Ezt megtartottam. Neked.
A hadseregem! Jaj! Te örök szívtipró! És itt van Rommel tábornok is! Játsszuk le újra a háborút.
A homokból kisebb akadályokat, védműveket építenek, mögéjük felállítják az ólomkatonákat, van néhány ólomtankocska is. Mint két gyerek mögéjük telepszenek, apró homokgombócokkal próbálják eltalálni a katonákat. Amikor már egy katona sem áll, a nő megszólal.
Mindenki meghalt.
Igen, mindenki… Az volt az utolsó boldog nyarunk.
A nő visszamegy a gyékényhez, a sporttáskájából két hatalmas úszógumit és egy taposópumpát vesz elő.
A férfi elmerengve nézi.
Emlékszel. Megígértem, hogy elviszlek a tengerre. Mert a tenger jobbá teszi az embereket. Meg elviszlek a csillagos égbe is. A gumi űrhajóval.
A nő elneveti magát.
Te bolond. Akkor még nem is volt olyan szó, hogy űrhajó. Dutrabelsőn akartál elvinni.
Az ember néha félreemlékszik.
A férfi végzett a pumpálással, a két hatalmas úszógumit vállaira rakja. A kezét nyújtja az asszonynak.
Akkor megyünk?
A nő szerelmesen néz rá, szemében az elmúlt hatvan év minden bánatával. Beleegyezően bólint. Feláll, kézen fogva elindulnak a folyó felé. A férfi ráfekteti az úszógumira az asszonyt, azt elkezdi lassan sodorni a víz, utánaevez, megfogja a kezét.
Nézi a Jóisten őket az égből. Két boldog embert lát.
Sodródnak a semmibe. A tenger felé. Haza.