Busoni olasz zeneszerző szerint „Bach az Isten, Mozart az angyal, Beethoven az ember”. Vásáry Tamás zongoraművész és karmester A zenén túl… című könyvében a fent említetteken kívül még sok más művész életével és munkájával ismerteti meg az olvasókat. Műve nem zenetudományi értekezés, hanem izgalmas olvasmány tele érdekességgel, művek ajánlatával.
Vásáry 1993-ban lett a Magyar Rádió zenekarának fő-zeneigazgatója. Érdi Sándor Londonban készített vele személyes hangvételű interjút, mely felkeltette Várbíró Judit Erkel-díjas televíziós szerkesztő érdeklődését is, s felkérte egy tévéműsorra. Így született meg A zenén túl című sorozat, amelyben a muzsika csak apropó volt.
A műsorban nemcsak nagy zeneszerzőkről és életművükről esett szó, hanem egyetemes és személyes problémákról is a zongoraművész életéből vett példákkal színesítve. (Egyszer koncert közben nemcsak a zene csalt könnyeket a szemébe, hanem az aznap vásárolt lakkcipőben felejtett papírsámfa is.)
A tévésorozatot, mely a Zeneakadémián folytatódott, az „emberi oldal” tette sikeressé. A kötet az 1996–1997-ben, illetve 2013–2015-ben tartott előadások anyagát tartalmazza. A szerzőt leginkább az érdekli, hogy mi az a láthatatlan szellemi forrás, ahonnan – mint minden művészeti alkotás – a zene is ered. „Amikor néha tanítok – mesteriskolát adok –, azt próbálom átadni, hogy aki zenélni akar, keresse meg a saját inspirációját. Önmagát” – fogalmaz Vásáry Tamás.
Mindegyik történet érdekes. Beethoven így vallott magáról: „Nyomorúságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket vagyok…”
Mindeközben persze tudatában volt nagyságának, királyok és császárok hódoltak előtte, és ő büszkén fogadta udvarlásukat. Schubert nem messze lakott tőle, de nem merte megszólítani a mestert. Soha nem tudta meg, hogy Beethoven – akit Schubert messziről istenként tisztelt – a halálos ágyán az ő dalait tanulmányozta.
Akadt valaki – a „kis formák nagy mestere” –, Robert Schumann, aki viszont Schubertért rajongott. Neki sem volt könnyű élete. A nagyszerű zongorista nem bírt a démonaival, elméje elborult, és elmegyógyintézetben hunyt el. Liszt Ferencet – a mágust, aki elvarázsolta a hallgatóságát –, a zenetörténet legnagylelkűbb alakját is rengeteg gáncs és hálátlanság érte. Élete végén senkije se maradt. Barátja, a nőies Chopin zenéjében férfiasabb volt minden férfinál. Verdi, aki négy év alatt vesztette el feleségét és két gyermekét „mindent tudott az ezerarcú emberről”.
Mozart viszont azt is tudta, ami emberfeletti. Nyomor, betegség, megaláztatás kísérte útján, s minél magasabbra szárnyalt szellemileg, annál mélyebbre süllyedt anyagilag. Haydn, minden idők egyik legtermékenyebb komponistája kitüntetésekkel elhalmozva élt 77 éves koráig. Budán is járt, 1800 márciusában maga vezényelte legnagyobb művét, A teremtést.
Debussy, aki szörny volt életében, szent a művészetében, szintén örökös anyagi gondoktól szenvedett. Maga is csodálkozott azon, hogy élete legmélyebb pontján írta a legvidámabb darabjait. Hitvallása szerint: „A zenének szépnek kell lennie, és elsősorban gyönyörködtetés a feladata.” Kritikáiban viszont nem ismert se istent, se embert: Azt írta: „Beethoven a példa arra, hogy ízlés nélkül is lehet valaki nagy zeneszerző.”
(Vásáry Tamás: A zenén túl… Zenés beszélgetések a Zeneakadémián. Nap Kiadó, Budapest, 2018, 185 oldal. Ára: 3600 forint)