– Legutóbbi, 19. albuma dupla platinalemez lett. A kilencvenes évek elején egymás után három évig Az év énekesnőjének választották, 1992-ben életműdíjat is kapott. Huszonkilenc évvel ezelőtt robbant be a zenészek közé, első lemeze – a Kicsi lány – két hét alatt 270 ezer példányban kelt el. Mit szóltak a hetedik osztályos Szandihoz a szakmában, hogyan fogadták?
– Nagy szeretettel! Még mindig emlékszem azokra az „énekes bácsikra és nénikre”, akikkel akkor találkoztam. Záray Márta nagyon szabadszájú volt, ezért többször mondta nekem, „jól van, kislányom, most te ne figyeljél ide”. Sokszor zavart, hogy kislányként kezeltek, hiszen rendszeresen koncerteztem, fotózásokra, stúdiófelvételekre jártam, s emiatt én is komoly dolgozó nőnek éreztem magam!
– Kezdetben folyamatosan koncertezett, jól ment a szekér. Ma már nehezebb megmaradni a zenészpályán?
– Nem csak nekem, mindenkinek nehéz. Sok jó képességű muzsikus azért tűnik el, mert a tehetség nem elég. Ahhoz, hogy valaki hosszú távon megmaradjon a szakmában, kitartás, szorgalom, alázat és megbízhatóság is kell. Ha bemondják a közönségnek, hogy Szandi koncertje egy perc múlva kezdődik, akkor mindenki biztos lehet abban, hogy én már ott állok, és a technika is rendben lesz, amelyet a férjem, Bogdán Csaba intéz.
– Rendszertelen a fellépési lehetőség: néha több, néha kevesebb, de az is előfordul, hogy egy nap négy koncertet ad. Nem sok az kicsit?
– Egyrészt nagyon szeretjük, amit csinálunk, másrészt Csabival mi mindent ketten intézünk. 1992-ben estünk szerelembe egy Szandi–Fenyő Miklós nyári turnén, ahol ő volt a szólógitáros. Huszonhárom éve összeköltöztünk, azóta együtt lélegzünk, reggeltől estig minden pillanatunkat együtt éljük meg. Szakmailag és családilag is olajozottan működik a kettősünk, mert mindenki pontosan tudja, mi a feladata.
– Jól érzi magát a férje a háttérben, ő már nem szeretne színpadra állni?
– Büszke vagyok Csabira, mert a „Szandi Produkcióban” legalább nyolc ember feladatát látja el egyszerre. Sokkal nyugodtabb, ha a háttérben dolgozhat, mert a színpadon csak idegeskedne, hogy minden rendben van-e a hangosítással, valaki épp mászik fel a színpadra, hol van már a biztonsági ember… A háttérből viszont mindent felügyel, ami számomra óriási biztonságot ad. Fellépés előtt van egy szokásunk. Megfogja a kezem, megpuszilja, odaadja a mikrofont, és csak aztán mehetek. Addig nem enged fel a színpadra – de a legkisebb faluban sem –, amíg technikailag nincs minden rendben. Fontosnak tartom az építő kritikát, ezért mi minden egyes előadást és koncertet átbeszélünk. Előtte és utána is. Csabi rendszeresen koncertezik, a progresszív zenét játszó Solaris zenekar tagja. Remek zenészek. Nemcsak itthon, Amerikában, Brazíliában és Mexikóban is felléptek már. Kevesen tudják, hogy Csabi legalább olyan jól zongorázik, mint ahogy gitározik. A Solaris-koncerteken én vagyok a legnagyobb rajongója!
– Miért döntött úgy 18 évesen, hogy – akár viharos körülmények között is, de – elhagyja a szülői házat, és a szerelméhez költözik?
– A korkülönbség volt a legnagyobb gond. Apukám rendkívül nehezen fogadta el a Csabi és a köztem lévő 16 évet. Ráadásul a két család is nagyon különböző. Én ateista, ámde nagyon vidám és boldog famíliában nőttem fel. Csodálatos gyerekkorom volt, de sem húsvétkor, sem karácsonykor nekem senki nem beszélt se Jézusról, se Szűz Máriáról. Egy hirtelen sugallat hatására 12 éves koromban önszántamból megkeresztelkedtem. Máig hiszem, hogy a Jóisten akkor tudatosan költözött a lelkembe. Természetesen az én családom is tele volt szeretettel. A karácsonyt eszelős hangzavarral ünnepeltük, rengeteg unokatestvér, nagynéni, nagypapa, kutya szaladgált a házban mindenfelé. Ezek után kettesben átmentünk ünnepelni Csabi szüleihez, ahol békében, nyugodtan imádkoztunk. Őt hitben nevelték, piarista gimnáziumba járt. A turnén, ahol összejöttünk, rengeteget beszélgettünk, s engem mágnesként vonzott magához, amilyen volt, amit képviselt. Azt éreztem, én hozzá tartozom, nekem ő a másik felem. Annyi idős voltam, mint most a lányunk, amikor öt napra elmentünk síelni. Anyu falazott nekünk, apu úgy tudta, hogy a barátnőmmel és a szüleivel utaztunk el. Miután hazaértem, este csak kihúztam a bőröndöm cipzárját, hogy majd másnap kipakolok belőle. Éjszaka nem tudtam elaludni, csak forgolódtam. Azon gondolkoztam, hogy miért nem mondhatok igazat. Elmúltam 18 éves, két éve együtt vagyok a párommal, akit szeretek, tökéletes az összhang közöttünk, együtt dolgozunk, addigra már egy közös lemezünk is megjelent. Döntöttem. Reggel felhívtam Csabit, és megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha odaköltöznék. Ha meggondoltad, és biztos vagy benne, akkor gyere, szeretettel várlak, mondta. Visszahúztam a bőröndöm cipzárját, és bejelentettem a szüleimnek, hogy elmegyek. Ugyanazt vittem magammal a táskámban, amit a síelésre… Beültem a sötétített üvegű, mustársárga, ARC rendszámú Trabantba, s elhajtottam. Semmi nem érdekelt. Anyukám tudta, hogy Csabi okos, megbízható fiatalember. Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy apu egyáltalán hajlandó legyen egy asztalhoz leülni vele. Miután megismerte, olyan jól elbeszélgettek, hogy azontúl apu szinte jobban várta, mint engem.
– Jól tudom, hogy annak idején művésznévként a Tavasz Ibi és több más elnevezés is felmerült? Kinek köszönhető, hogy végül Szandi lett?
– Apukámnak, aki határozott ember volt. Jól emlékszem, ahogy Miklós bátyámmal – máig így hívom Fenyő Miklóst – erről beszélgettek. Édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy életem végéig azt a nevet viseljem, melyet ők adtak nekem. Jó, akkor legyen Szandi! – egyezett bele Miklós bátyám. Tizenévesen több időt töltöttem vele, mint a saját apámmal. Számos közös történet köt össze minket, úgy gondolom, egy életre. Emlékszem, amikor két falu között horrorfilmekről mesélt nekem, levágott kezekkel ijesztgetett, vagy mikor Dióval, Fenyő lányával átköltöttünk dalokat, melyekben persze volt egy-két csúnya szó is, s két szólamban elénekeltük neki. Apukámnak nem mertem volna előadni! Néhány napja is váltottunk üzenetet az én Miklós bátyámmal, aki engem a mai napig Szandi madárkámnak szólít.
– A 25 éves jubileumi koncertjén lányával, Blankával énekelt együtt. A másik két gyerekük is vonzódik a színpad iránt?
– Csodálatos érzés volt együtt énekelni vele. Különleges hangja van, nem az a tipikus nagyot éneklős – vagy ahogy mondani szoktam, hanglégtornász –, ellenben van valami plusz benne. De őt nem vonzza a színpad. A jubileumi koncertemen két dal erejéig Csabi is színpadra lépett, gitáron kísért, ezek közül az egyik volt a duettünk Blankával. Meghitt pillanatként éltem át, örökre őrizni fogom a szívemben. A lányunk tavaly az iskolája szervezésében Azerbajdzsánban énekelt egy diákfesztiválon, ahová idén visszahívták zsűrizni. A kisebbik fiunk, Csabus az ExperiDance Táncakadémia növendékeként három darabban táncol, de részt vett a vizes vb gáláján is, amit csak nézni is óriási élmény volt.
– Potyogtak a könnyei?
– Potyogtak? Ömlöttek! A torkomban dobogott a szívem, amikor kiálltak a színpadra.
– Nehéz a gyerekkora két ismert ember gyerekének? A sok pozitív visszajelzésen kívül eljut hozzájuk negatív vélemény, sértő megjegyzés is?
– Erről sokat szoktunk beszélgetni. Az interneten arctalan hozzászólásokkal néha bántják őket, de azzal nem foglalkoznak. Ismert emberek gyerekének lenni mindenképpen frusztráló dolog is. Mind negatív, mind pozitív oldalról érik őket megkülönböztetések, ők ezt pontosan tudják, érzik. Ezt is megpróbáljuk egészségesen kezelni. Fontos a kommunikáció, hogy beszélgessünk, csak hát van olyan korszak, amikor nem lehet. Blankával már túl vagyunk a kamaszkoron, a középsővel benne vagyunk, Csabusnál majd még jön. A középső gyerekünk egyáltalán nem akar szerepelni, nem engedi, hogy fotózzák, amit mi abszolút tiszteletben tartunk. Mindegyikük más irányba indult el, szülőként azért megpróbálunk valamiféle rendszert vinni a rendszertelen életünkbe. A keresztény ünnepeinket fontosnak tartjuk, hagyományosan, szépen tartjuk meg őket, amit az én édes, drága anyósomtól tanultam el. A húsvét és a karácsony számunkra szent, akkor együtt van a család, a közös reggeli után misére is együtt megyünk.
– Összesen 14 arany- és hét platinalemeze több mint kétmillió példányban kelt el. Ezek közül melyik kettőt vette át igen különleges körülmények között?
– Az egyik aranylemezt 14 évesen a ballagásomon kaptam meg, ahol öt kamera kísért, köztük egy külföldi stáb. Meg is kérdeztem Miklós bátyámtól, ők hogy kerülnek ide. A BBC-híradó is kíváncsi arra, hogy a magyar sztárkislány elballag – felelte büszkén. A másikat az esküvőnkön vehettem át, levegőt se kaptam, amikor bejelentették, hogy a legújabb albumunk is aranylemez lett. Pont az esküvőnkön! Ahol minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben megírták. Áldás volt rajtunk azon a napon, és gyermekeink születésekor is.
– Nehéz mindig Szandinak lenni? Kedvesnek, közvetlennek, mosolygósnak?
– Én ugyanolyan vagyok a színpadon, mint a civil életben. A közönséggel is úgy beszélgetek, mint mi most egymással. Néha még fellépés közben is odajönnek hozzám: Szandikaa! Ne haragudj, most nem érek rá beszélgetni, énekelek – mondom neki, s olyankor mindig nevet a közönség. Mindig önmagamat adom, nem tudok másmilyen lenni, csak közvetlen, aminek persze hátulütője is van, mert nem mindenki érzi a határt. Nemrég valamilyen iskolai konfliktus miatt az egyik gyermekemmel mérgesen beszéltem telefonon. Odajött hozzám egy férfi, és rögtön letegezett. Még ez is rendben van… Folyamatosan beszélt hozzám – miközben én telefonáltam. Majd megcsipkedte az arcomat! Szandika! Há’ mosolyogjál, nem így szoktunk meg! Köpni, nyelni nem tudtam. Szerencsére, mire szóltam volna, már eltűnt a tömegben. Egyébként megbecsülöm a szeretetet, immáron 29 éve. Igaz, meg is kell dolgozni érte, mert a közönség könyörtelen is tud lenni. Egy perc alatt lapátra tesznek, bárkit elfelejtenek. Tizenhárom évesen beszálltam a mókuskerékbe, és nem szállhatok ki. Hajtom-hajtom a kereket, időnként lassabban, majd megint gyorsabban, de mindig boldogan. Megtiszteltetésnek érzem, hogy tagja lehettem az idei Eurovíziós Dalfesztivál nemzeti zsűrijének. A nyaram is tele van fellépésekkel, ősztől pedig komoly, nagy lélegzetű tévés feladatok várnak rám. De ez még titok.