Van egy sír a gyulai református új temetőben, melyre öregapám, akivel sokat és sokfelé gyalogoltunk a városban és határában, sosem mulasztotta el felhívni a figyelmet. Mint örökérvényű emlékezet: késő szecessziós sírkő tetején nagy méretű légcsavar; fekete márványtábláján írás: „Itt nyugszik Dobos István 1937. július 1-én életének 45. évében repülő halált halt pilóta.”
Ó, a levegőég szédületes meghódítása! – különösen, ha azokra a némafilmes mozgóképekre gondolok, ahol különös vázú, madárszárnyakat utánzó szerkezetekkel próbálkozó emberek röpködnek métereket, majd hirtelen bukdácsolva és bukfencet vetve az anyaföldbe huppannak. Mily dicső dolog hősiesen meghalni, mondta öregapám.
Dobos a magyar aviatika pionírjaként valódi kisvárosi nevezetesség volt, akit öregapám alighanem ismert is mint pár évvel fiatalabb, Miklósvárosból induló asztalossegédet, aki később híres berepülőpilóta lett. Mestere a gyors és bravúros repülésnek – 1913-ban a Szent István napján rendezett második magyar repülőversenyen első a leggyorsabb nyolcas és a leggyorsabb kör versenyében, második a leszállásban. 1914-ben ezer méter magasan repül a Duna és a Gellért-hegy fölé, majd 1850 méter magasra szállva megjavítja azt a magassági rekordot, amelyet 1910-ben Rákoson egy Paulhan nevű francia repülő állított fel.
És természetesen gyulai szenzáció is. Midőn, még az első háború előtt hazaérkezett a Galbács téri katonai gyakorlótérre, a város minden rendű és rangú polgára lelkesen készül a nagy napra: Dobos először hozta haza repülő masináját! Száz meg száz kéz készíti a páholy-üléseket, jelenti a helyi sajtó, a zárt helyeket és a hangárt is, jegyvásárlás folyik a Dobay-féle könyvkereskedésben.
„A gép felszerelése tegnap reggel befejeződött – tegnap délután már a mi aviatikusunk meg is tartotta a próbát, mely kiválószépen sikerült. A gép alig egy dobbanásnyi gurulás után felemelkedett a levegőbe s berregve búgva törtetett fel a felhők felé. Ha az idő kedvez, még soha nem látott élvezetben részesül a közönség.”
Ám a soha nem látott élvezet ekkor elmaradt: előbb a légcsavar tört el, aztán erős széllökések érkeztek, majd motorhiba következett. Hiába az óriási tömeg, hiába tolong tízezer hitetlenkedő ember a Sarkadi út mentén a repülő ember csodájára várva, a gép idő előtt leszállt. De két év múlva (1913) Dobos a gyulaiak ámulatára háromszor is sikeresen repült fel: előbb köröket és nyolcasokat írt le száz méteren.
Aztán fölemelkedett kétszáz méterre, és különböző flikflakos fordulatokat hajtott végre, a harmadik felszállás előtt már el is búcsúzik szülővárosa lelkes közönségétől azzal a szándékkal, hogy Aradra repül, ahol másnap folytatódik bemutatója. Hatalmas búcsúkört írva háromszáz méterre a város fölé emelkedett, és délnyugati irányt véve szinte el is tűnt a vivátozó tömeg szeme elől, amikor váratlanul megfordult, és merész siklórepüléssel, leállított motorral visszasiklott a Galbács térre. (Félt, hogy fönn a hidegben elfagy a motor benzincsöve.)
Dobos Svachulay Sándornak, az első magyar monoplán tervezőjének egyik gépével, Albatroszával (1912-13 körül) sorra hódítja meg a vidéki városokat – a magyar lélek, emlékszik vissza Dobos barátja, a tervező Svachulay, amikor szeme elé került
„a tőzsgyökeres magyar aviatika egyik képviselője, tombolt mámoros eksztázisában. Nem egy helyen könnyekig meghatva ölelték, csókolták össze-vissza Dobost, mint a magyar fiú és magyar kitartás rátermettségét, aki bebizonyította, hogy minden ellenállás dacára mégis csak van valódi magyar géppel történő repülés, amelynek eddig agyoncsépelt rosszhírét, gúnyait hallották csupán. Kecskemét városa Dobost a számára rendezett ünnepi keretek között ezüstkoszorúval is kitüntette. Nagykanizsán díszelőadás, bankett, szónoklat, virágeső és jó ég tudja mi mindennel halmozták el a napokon át tartó város fölött végzett esti repüléseiért, amiben akkor még álomképet láttak a vidéki emberek.”
Zenta környékén esik vele a korfestő életkaland – amikor „tüdőbeteg” motorral kényszerleszállást kell végrehajtania egy kukoricásban. Dobos épp azon tűnődik, honnan szerezhetne segítséget, mikor mozgásba jön a kukoricás, és vagy hetven-nyolcvan főből álló, kaszával, kapával, ásóval felfegyverkezett paraszttömeg nézi őt izzó szemekkel, élükön pár vénasszonnyal: „Ehun-e, itt a boszorkány! verjík agyon kendtek, mer vígünk lösz…”
Dobos rögtön látta, hogy ennek fele sem tréfa, rákiáltott a közelebb húzódó emberekre, hogy megbolondultak, nem látják, hogy ő is ember? A vénasszonyok annál jobban tüzeltek: „Üssék mán kendtek, azé gyütt a fődre, hogy minket megrontson!”
„Még egy perc és Dobost leütik a felemelt kapák, kaszák”, idézi az esetet Svachulay, „amikor hirtelen harsány kiáltással köztük termett véletlenül arra járó két csendőr, akik szintén látták a gépet leszállni. Ezek aztán rendet teremtettek a megvadult nép között, akik Dobost, mint boszorkányt, vagy ördögöt bizonyosan agyonverték volna az Úr 1912-dik esztendejében, mert még nem láttak repülőgépet.”
És az 1919-es Szamuely-epizód, amiért sokáig Szamuely pilótájának nevezték.
A véreskezű Szamuely népbiztost a forradalmi kormányzótanács azzal bízza meg, hogy repüljön Szovjet-Oroszországba, és tárgyaljon a két proletárállam együttműködéséről. A repülőcsapatok politikai megbízottja magához rendeli Dobost, és kijelöli az útra.
Szász nagyapám ugyan erről az epizódról egy kukkot sem szólt, Dobos viszont kommün utáni rehabilitálása során tanúk egész sorával igazolta, hogy kézigránátos terroristák szállították ki a repülőtérre, ahol Szamuely revolverrel a kézben fogadta. Hogy a legcsekélyebb gyanús mozdulatra keresztüllövi. És azt is közölte, Dobos feleségét túszként tartják. 1919 májusában kalandos út végén érkeztek a kijevi repülőtérre. Szamuely vonattal folytatta Moszkváig – a visszaút is Kijevből startolt.
Dobos még azt is elmondta, hogy Kijevben a gépébe a „tovarisok” hét filmet, két zsák papírrubelt pakoltak – és két „bolond nehéz ládát”, melyet hatan cipeltek. „Megkérdem, azt mondja az egyik magyarul, mert magyar volt, hogy arany van benne. Azért volt olyan nehéz.” És motívumelemzésként kézenfekvő az összevetés az Édes Anna első fejezével, amelyet a Kádár-korszak Kosztolányi-kiadásaiból kicenzúráztak. („Kun Béla repülőgépen menekült az országból.” „Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.”)
Dobos vesztét 1937-ben végül egy merész kanyarodás okozza – amikor a műegyetemi sportrepülők Rubik Ernő által tervezett M–19 típusú sportrepülőgépét a mátyásföldi repülőtéren próbálta. Korábban még nem repült úgynevezett fékszárnyas repülővel, és körülbelül harmincméteres magaságban leszálláshoz készülve a fékszárnyat leengedte, de egy „túlhúzott forduló” miatt a repülőgép zuhanni kezdett, és orral a földbe állt. Dobos István a botkormány okozta sérülésekbe belehalt.
Nagyapám ott volt gyulai temetésén – a körgát mellől, a Szép utca 13.-ból búcsúztatják. A koporsót és a hazaszállítás költségeit gróf Wenckheim József egykori kenyéradó gazdája fedezi, az a Wenckheim, aki az első magánrepülőt vásárolja Magyarországon, és Dobost választja pilótának. A város hatalmas tömeg részvételével búcsúzik hős fiától, akit barátai nemes egyszerűséggel „madárembernek” neveztek.