Ki ne szeretné már látni az elhúzódó oktatási reform eredményeit, ki ne lenne kíváncsi arra, hogy konkrétan mit is tanul majd a gyerek az iskolában?! A változások megtapasztalására még jó néhány hónapig várakozni kell türelemmel. Az elmúlt hetekben több száz szakmai és társadalmi kritika, jobbító szándékú észrevétel érkezett az augusztus végén közzétett, új Nemzeti alaptanterv tervezetére, melynek átdolgozása, elfogadása csak az első lépés.
A NAT szellemében készülnek majd a kerettantervek és a helyi tantervek, amelyek ténylegesen meghatározzák a tananyagot, közben megkezdődik a tankönyvfejlesztés, és persze idő kell a tankönyvek kipróbálására is. Az eredeti szándék szerint az új NAT 2019 szeptemberétől lépne életbe, a felmérések azonban azt mutatják, hogy a pedagógustársadalom a 2020-as bevezetésnek jobban örülne.
Miért vált ki ellenérzést a rohamtempójú előkészület? Tanácstalanok vagy tájékozatlanok lennének talán a pedagógusok? Vagy a jövendő tanárok szeretnének alaposan felkészülni az ifjúság nevelésére, oktatására? És ha felmerül bennük, hogy mit, hogyan, milyen műveken keresztül, miféle eszközökkel érdemes tanítani, honnan várhatnak megerősítést és tanácsot?
A kérdés nem új keletű, az elvárások ugyan változnak, de a jó tanárnak mindenkor természetes igénye a tudás korszerű átadása. A tanár-diák kapcsolat alapja, a hitelesség is állandó, így nagy egyéniségek tanácsai akár százhatvan év távlatából is megfontolandók. Lévay József, a miskolci református gimnázium magyar–latin szakos tanára 1858-ban levelet küldött nagykőrösi kollégájának, hogy írná meg neki, hogyan tanít magyar irodalmat.
Lévay költőtársként is kíváncsi volt barátja tapasztalatára, a miskolci tanár, akinek Mikes című verse maradt fenn máig is a köztudatban – „Egyedül hallgatom tenger mormolását…” –, pedagógusként is úgy érezte, magára maradt kételyeivel. Pedig megpróbálta felkelteni a diákok érdeklődését, de nem járt sok sikerrel: „kezem-lábam majd megeszem, úgy kínlódom velök, […] a magyar nyelv tanítására vonatkozó akadémiai utasítást is szeretném áttekinteni, mert ezekkel az apró fattyakkal már közel vagyok az őrüléshez” – írja Nagykőrösre.
Íme, a kétségbeesett tanár, akinek egyfelől fontos a koncepció – az akkori NAT – ismerete, ugyanakkor megtapasztalta, hogy az óra sikere nemcsak rajta múlik, de a diákok érdeklődésén is. A címzett, Arany János kimerítő választ ad erre a ma is időszerű helyzetre. „Kérdéseidet, ami illeti: a magyar nyelvet tanítom a négy felső osztályban. Az ötödikben verstant gyakorolnak. Semmi paragrafusok, semmi szabály nem taníttatik.” Hogy miért nem magoltat definíciót Arany? Mert a gyerek „a szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradna […]. Veszem az olvasókönyvet: egyik órán verset, másikon prózát olvastatok. A vers olvasásakor figyelmezünk a formára.”
Az időmértékes verselés tanításakor memoritert kapnak a diákok: „Igy jobban megragad. Fennszóval skandálják az osztály előtt. De hogy szajkó beszédhez ne szokjanak: ugyanazon darabot szavalva is felmondják.” Arany a versírásra is buzdítja, de nem kényszeríti tanítványait: „Nem akarom bottal verni ki belőlök az isteni lángot” – írja, prózai felolvasáskor pedig a szövegösszefüggést veszi bonckés alá. A hatodik osztályt a legújabb korral, 1772-vel kezdi.
Úgy hatott ez 1858-ban, mintha ma a modernizmussal, a XX. század elejével kezdődne az irodalomtanítás. „Ez könnyebb a gyereknek, mint a zumtuchel, vonzóbb is.” Eszébe sem jut Aranynak, hogy a Halotti beszéd – a „szümtükkel” – kimaradjon a tananyagból, ahogy manapság sokan kihagynák Jókait a kötelezőkből. Legfeljebb azon gondolkodik el a költő, hogy mikor kerüljön sorra a nehezen befogadható anyagrész, és hogyan tudná a magyar irodalmat úgy tanítani, hogy közben világtörténeti és irodalomtörténeti tudatot is fejlesszen vele.
Az órákra időnként bevisz néhány régi kötetet – ezt könnyen megtehette, mert a nagykőrösi gimnáziumnak messze földön híres könyvtára volt –, észreveszi ugyanis, hogy a „hordozó” mennyire érdekli a fiatalokat, és talán még inspiráció forrása is lehet. A végzősökkel már az érettségire koncentrál a „tanár úr”, rendszerez, és a legújabb kort ismétli. Az elmélettel továbbra is csínján bánik: „nem ily korú, olvasottságú ifjakhoz való” – állapítja meg. Mennyi időszerű felvetés Arany Jánostól, mely egybecseng a kronologikustól eltérő tanítási programokkal, rákérdez, hogyan viszonyul a mai oktatási rendszer a tudás különféle hordozóihoz, reflektál többek között a Magyartanárok Egyesülete felvetésére – a szakmai szervezet ajánlott mintatanterveket sürget.
A pedagógustársadalom maga is érdekelt a változásokban, még ha egy része nem tud is rohanvást alkalmazkodni az igényekhez, és ezért több szakmai támogatásra vár. Az vitán felül áll, hogy minden kornak meg kell küzdenie a műveltség átadásának nehézségeivel. Nehézfejű diákok is mindig voltak. Az irodalom pedig több mint irodalomtörténet, a költők és írók életrajza és pályaképe. A mű befogadásán keresztül gazdagodik érzelmi életünk, képzeletvilágunk, formálódik ízlésünk, az irodalom ráadásul közvetíti az eltérő történelmi korokban élő emberek tapasztalatait, gondolatait, nyelvi kifejezésmódját is, és ezzel a saját kultúránkhoz visz közelebb bennünket.