Nem szeretem a próbafülkéket. A tükör könyörtelen, a megvilágítás biztos, hogy a legrosszabb helyeket hangsúlyozza, a függöny sosem záródik rendesen, így csak boldog-boldogtalan lehet szemtanúja, amint minden darabból legalább két, ha nem három méretet vagyok kénytelen bevinni. A német alapon nyugvó európai méretezés szerint 36–38-as ruhákat hordok, de ez nemcsak országról országra, de boltról boltra is változik.
Alapvető különbség van az európai, az angol és az amerikai méretezés között. Az európai ruhaméretek a 30-as tartományból indulnak, míg az amerikai 0-ról, az angol pedig ennél két-három számmal feljebbről. Európán belül a legtöbb ország (Magyarország is) a német méretezést használja, ám Franciaországban minden ruhából egy számmal nagyobbat kell venni, míg Olaszországban már 40-től számozódnak a darabok. Ez azonban csak az alapállás, mivel óriási eltérés van üzletlánc és üzletlánc között.
A női és a férfiruhákon évszázadokon keresztül nem szerepelt méretcímke. Az arisztokrácia szabókhoz és varrónőkhöz járt, akik levették megbízóik pontos méreteit, majd ezek alapján elkészítették a kívánt darabokat. A parasztasszonyok – szintén méretezés után – maguk varrták saját és egész családjuk ruháit. A nagy gazdasági világválság azonban változást hozott. Egyrészt a technikai fejlődés ekkorra már lehetővé tette, hogy a tömegtermeléssel a gyárak olcsóbban varrjanak nagy mennyiségben, másrészt az áruhiány miatt szükségessé vált zsinórmérték kialakítása.
Amerikában 15 ezer nő részvételével alakították ki az első, még messze nem teljesen kidolgozott konfekciószámozást. 1958-ban egy újabb felmérés, illetve a háborúban szolgáló katonanők egyenruháinak alapulvételével vezették be a mai méretezés alapjait. Ezt először a hatvanas, majd a nyolcvanas években vizsgálták felül, a kilencvenes évekre pedig elkezdődött az úgynevezett hiúsági méretezés, amelynek köszönhetően egy nyolcvan centiméteres mellbőségre való ruha a harmincas évek végén még 14-es méretűnek számított, mára viszont 0-s címkét varrnak bele az amerikai számozás szerint.
Marilyn Monroe dereka az 56 és 63 centiméter közötti tartományban mozgott, mellbősége pedig a 86 és 94 centi között, így 1958-ban Monroe 8-as és 12-es méretű ruhákat hordott. Az 56 centis derékbőségre ma 00-s jelzésű ruhákat írnak a mérettáblák, ez elvileg az európai 28-asnak felel meg, amely viszont nem is kapható, tekintve, hogy 32–34-es az abszolút legkisebb felnőttméret, amelyet még gyártanak.
A mérettáblázatok persze csalnak. Az eBay és a Wikipédia még véletlenül sem ugyanazt írja azonos derékbőségre, és saját tapasztalatból mondhatom, hogy míg a táblázatok alapvetőn helyesek az európai és brit méretezés átváltásában, az amerikai-európai méretek kapcsán igen nagy a tévedési arány. A 36–38-as méretem ugyanis számos neves boltnál az Atlanti-óceán túloldalán az amerikai 4-esnek felel meg, pedig ott elvileg 6–8-ast kellene hordanom.
Hiúsági méretezés áldozata lennék? Elképzelhető. Kutatások bizonyítják, hogy ma egy átlagos amerikai nő annyit nyom, mint a XX. század közepén egy férfi, ugyanakkor a médiumok és a filmek soha nem látott mértékben ontják a karcsú szépségideálról szóló mantrát. Erre a márkák is rájöttek, és egyre kisebb méretezést kezdtek nyomtatni a címkékre. Ma 8-12 mérettel kisebb ruhákat hordunk a jelölés szerint, mint ötven évvel ezelőtt.
A nyugati társadalmakban tapasztalható elhízás miatt az elmúlt húsz évben is folyamatosan nőttek a ruhák. Ha például összehasonlítunk egy húsz évvel ezelőtti farmert egy maival, több centi különbség tapasztalható a korábbiakkal elvileg megegyező mérethez képest. A Levi’s úgy próbált segíteni a problémán, hogy a legklasszikusabb darabok (például az 501) kivételével eltörölte a régi fazonszámozást, és új elnevezéseket vezetett be.
A British Columbia Egyetem néhány éves kutatása kimutatta, hogy a kisebb méretek azonnali önbizalom-növekedést jelentenek a vásárlók számára, így nagyobb valószínűséggel veszik meg az adott darabot. Nemrégen egy budapesti üzlet próbafülkéjében magam is tanúja voltam egy hasonló beszélgetésnek, amelyben a láthatóan 42–44-es ruhákat hordó hölgy azon siránkozott, hogy nem vesz meg 40-esnél nagyobb darabot, mert az a kövérségét jelentené. Mindezt egy Orsay-üzletben tette, amely hiába német cég, a német számozásnál rendre eggyel kisebb méreteket nyomtat ruháiba.
Hasonlóan jár el a szintén német C&A, ahol a 36-os rendre 34-es, igazi 34-est pedig nem is árul. Az itthon is kedvelt spanyol (Mango, Bershka) és francia (Promod, Camaïeu) márkák többé-kevésbé követik a jelenlegi európai méretezést, a német New Yorker, az angol Tesco és a svéd H&M viszont összevissza számoz. A Tesco F&F márkája a hiúsági méretezés egyik Mekkája: 38-as helyett bizonyos darabokból a 34-es is elég, a H&M-ben pedig rendre előfordul, hogy egy 40-es méretű hölgynek XS-es ruhát kell vennie, amely hagyományosan a 34-es megfelelője lenne.
Azt gondolnánk, hogy a hiúsági méretezés valójában mindenkinek megéri, hiszen a boltok többet tudnak eladni, a nők pedig magabiztosabban ragyognak új darabjaikban. A 2000-es évekig ez tulajdonképpen igaz is volt, ám ekkor megérkezett az internet. Mára a hölgyek többsége nem jár butikokba vásárolni, hanem klaviatúrával és egérrel foglalja le vágyott ruháit. Mivel azonban nem próbálják fel a megvásárolni kívánt darabokat, a világszerte 240 milliárd dollárt érő ruharendelési mennyiség negyven százalékát küldik vissza, ami óriási üzleti megterhelés a ruhacégeknek.
Többségük ingyenes visszaküldési lehetőséget biztosít vevőinek, de csak elvileg. A visszaküldés költségeit ugyanis a ruhák árának emelkedésével lehet csak kompenzálni. És a probléma itt nagyon messzire vezet, hiszen a fast fashion boltok nem engedhetik meg maguknak, hogy a minimál árszabás fölé menjenek, mert azzal egész üzletpolitikájuk dőlne romba. A visszaküldés költségeit ezért végső soron a Távol-Keleten fillérekért dolgozó munkások és a környezet fizeti meg.
A munkásokat kevesebb pénzért dolgoztatják, nincsenek sem munkavédelmi szabályok, sem baleset-biztosítás, sem szülési szabadság. A gyárak melletti folyókba pedig sokszor tisztítatlanul ömlik a ruhák kikészítéséhez használt festék, hipó vagy egyéb vegyszer. Vannak olyan kínai és indiai falvak, amelyek folyójuk színéből tudják az aktuális divatszíneket, hiszen a megfelelő környezetvédelmi intézkedések is pénzbe kerülnének a fast fashion hálózatoknak.
A hiúsági méretezés kapcsán ezért egyre többen szólalnak fel, hogy mind az egészséges testkép, mind az emberhez méltó munkakörülményeket és a normális megélhetést biztosító etikus divat miatt ideje lenne felhagyni a méretcsökkentéssel. Egyes divatbloggerek egyenesen „őrült méretezésről” beszélnek, és felteszik a kérdést: hova lehet még csökkenteni a számozást a dupla 0 és a mínuszos méretezés (162 centinél kisebb, nagyon vékony nőkre vonatkozó ruhaméretek) után?
A válasz nem egyszerű. Az Európai Unió ugyan 2007-ben kiadta az EN 13402-es szabványt, amely egységes mérettáblázatot kívánt kialakítani az unióban, ám ezt kevés ország vezette be kötelező jelleggel. Így sem az európai, sem az amerikai, sem pedig a távol-keleti divatiparban nincs egyöntetű megállapodás, mekkora egy ruhaméret, minden üzlet kénye-kedve szerint számozhatja termékeit. A vásárló pedig vagy besétál próbálni, vagy visszaküldéseivel akarva-akaratlan támogatja a fast fashion boltok etikátlan környezeti és foglalkoztatási gyakorlatát.